A googlemaps útvonaltervezője ismét megtréfált bennünket. Kezdek kételkedni abban, hogy a Google a barátom...

Reggel szokás szerint viszonylag simán indult a napunk, csak álmosan. Az éjszakát Gironában, egy gyönyörű katalán városkában töltöttük, egy kulturált ifjúsági szállóban. A vendégei sajnos közel sem voltak kultúrlények: éjféltől hajnalig zajongtak, ajtókat csapkodtak. Tapintat annyi szorult beléjük, mint egy méhecskébe!

Szóval reggel elindultunk aznapi úti célunk, Calella felé. Kb. 25 km-t megtettünk zavartalanul, jó tempóban. Egyszer csak az országút szélén ránk vigyorgott egy "kerékpárral behajtani tilos" tábla. Nem először találkoztunk ezzel a bosszantó jelenséggel, és gyanítom, hogy nem is utoljára: gyanútlanul gurulsz hosszú kilométereket egy forgalmas főúton, és hirtelen kitiltanak róla, minden előzetes figyelmeztetés nélkül  Ilyenkor két lehetőség közül választhatsz: vagy visszafordulsz,  és hagysz veszni több tíz kilométert, vagy rábízod magad Julcsira - így kereszteltük el a GPS-ünket. Ha az ember hónapokig kénytelen együtt élni egy ilyen okostojással, az már családtaggá válik, ezért keresztnév is megilleti :)

Julcsi talált számunkra egy másik utat, így nem kellett visszafordulnunk. Imába foglaltuk volna a software-fejlesztő nevét, ha ismerjük, így azonban Istennek rebegtünk el egy hálaimát. Igen ám, de hamarosan egy sárga agyaggal borított földúton találtuk magunkat.

A semmiből felbukkant egy biciklis úr, aki még angolul is tudott, és felajánlotta, hogy élvezet minket az N II-es főútig. Rábíztuk magunkat, remélve, hogy jobban járunk vele, mint Julcsival... Bár a földút olykor sártengerré vált, kanyargott, emelkedők és lejtők tarkítoták, a Gepidák állták a sarat - szó szerint - és mi is. Úgy 10 km után ismét aszfalt volt a lábunk, azaz a kerekeink alatt. A férfi itt elköszönt tőlünk, bizonygatva,  hogy 3 km múlva beérünk egy faluba, ahol egy körforgalomnál már tábla fogja mutatni, merre tovább.

Nos, ő sem volt tévedhetetlen... Alig tekerünk 2 km-t, az új aszfaltozású út nemes egyszerűséggel megszűnt! A végét betonkordon zárta le, mögötte egy újabb sárga agyagos út kanyargott.

Jobb ötlet híján átkínlódtuk a bicikliket a kordon túloldalára, és a megérzésünkre hagyatkozva elindultunk balra, át egy kis alagúton az autópálya alatt, majd szorosan mellette. Nem láttuk az út végét, de nem fordultunk vissza. És jól tettük. Belebotlottunk egy autósba, akitől megtudtuk, hogy pár száz méterre vagyunk a főúttól, ami Calellába visz, és az úr azt is elárulta, hol tudunk rákanyarodni.

Valódi megkönnyebbülés volt végre ismét a főúton haladni a célunk felé, feledve a kb. 15 km-es kitérőt, az elveszettség tehetetlen érzését, átadva magunkat a száguldás felszabadító örömének. Hálás voltam a hosszan tartó emelkedőkért, s az utánuk következő hosszú lejtőkért, és még a nagy forgalom sem zavart. Hogy mennyire boldog voltam, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy korábbi gurulási sebesség-rekordomat egymás után háromszor is megdöntöttem: 46,2 km/óra volt, ez lett először 47,4, majd 49,5, végül 50,2!

A nap fénypontja délután 3 óra tájban következett be, amikor 5 nap után újra megpillantottuk a tengert :)