Végre megpillantottuk jótékonysági kerékpártúránk célállomását, Gibraltárt! De ne szaladjunk ennyire előre!

Ott tartottunk, hogy Levente és Tünde nagy szeretettel fogadtak minket Riviera del Solban. Másnap este elvittek vacsorázni a Star Bar étterembe, ahol magyar ételeket ehettünk - a magyar tulajdonosok jóvoltából.

A tervezett két éjszakából végül három lett, ugyanis szinte folyamatosan szakadt az eső, így bicajozásra nem is gondolhattunk, Tündéék pedig magától értetődő természetességgel mondták, hogy maradhatunk, amíg el nem áll. Örök hálánk érte!

Amikor aztán elindulhattunk, tudtuk, hogy innentől nem ússzuk meg az autóutat. Mindenesetre próbáltuk a lehető legrövidebbre csökkenteni az irdatlan nagy forgalomban megtett kilométerek számát. Marbelláig sikerült a fele távot a part közelében letekernünk, változó minőségű utakon. Először is legurultunk az autóútig, majd Levente tanácsára átmentünk alatta egy kis alagúton, aztán egy keskeny utcácskán át eljutottunk a tengerhez.

Az út másik felét kénytelenek voltunk az A7-esen megtenni, ami nem volt egy leányálom, tekintve, hogy az országutakon megszokott, széles biciklisávnak nyomát sem találtuk. A záróvonaltól maximum fél méter lehetett a szegélykorlátig, miközben szakadatlanul húztak el mellettünk az autók és kamionok. 10 km után letérhettünk róla, és egy hídon át eljutottunk Marbellába. Itt a tengerhez közeli utca sarkán felfedeztünk egy bicikliboltot. Egyből bementünk, mert amióta spanyol földön jártunk, alig akadt az utunkba ilyen üzlet. Megnézettük a láncokat, és bár még tökéletes állapotban voltak, a fiatalember azt mondta, 3 ezer km után illik cserélni, mert bármikor eltörhet. Tekintve, hogy még sokat kell mennünk autóúton, nem igazán tetszett az elképzelés, hogy a száguldó kocsik között toljuk akárcsak egyikőnk lerobbant bicaját, így ott hagytuk az Albionokat a srácnál, aki egy óra alatt el is végezte a lánccserét mindkét járgányon. Mi addig lesétáltunk a partra, ahol percekig szótlanul bámultuk a tengerből kiemelkedő Atlasz hegységet és GIBRALTÁRT! Olyan közelinek tűnt, és olyan... elérhetőnek, olyan valóságosnak. A fotón balra Afrika, középen Gibraltár látható.

Miután felocsúdtunk ámulatunkból, Attila elkezdett tekerni az egyik kondigépen, mintha attól félt volna, hogy kiesik a gyakorlatból, amíg a Gepidák a szerelőnél vannak, vagy csak minél előbb célba akart érni :)

Mire visszatértünk a boltba, hűséges kétkerekűink már útra készen vártak.

Innentől ismét tudtunk kb. 10 km-t haladni a parton. Megcsodálhattuk a milliárdosok villáit és jachtjait, bár nekem nem igazán tetszettek. Némelyik hivalkodó és ízléstelen volt, csak a gazdagságot prezentálták velük.

A sétány ehhez képest elég egyszerű és helyenként silány minőségű volt. Viszont nekünk így jobban tetszett, főleg a szobrok, faragványok, amelyek helyenként szegélyezték.

A sétány végén egy sellőlány várta Attilát, ám amikor megsimogatta gömbölyű és feszes fenekét, vonzalma hideg fogadtatásra talált :)

Ezután újabb kilométereket kellett megtennünk az A7-esen, ami egyre kevésbé volt ínyünkre. Ugyanis a parton egy német úr elnesélte, hogy pár éve két versenybiciklis barátját pont ezen a szakaszon ütötték el egy kanyarban. Egyikük a helyszínen meghalt, a másik kórházba került, súlyos sérülésekkel. Más választás híján egy néma fohász után rágurultunk az autóútra és rábíztuk magunkat Istenre, aki most is vigyázott ránk :)

Fél 4 felé megérkeztünk Esteponába, következő szálláshelyünkre. A kép közepén látható narancssárga épületkomplexumba szólt a meghívásunk. Kati azonban elfelejtette megemlíteni, milyen csodás környezetben van a lakás, amelyet két, sőt ha megint esne az eső, akár három éjszakára is a rendelkezésünkre bocsát.

Már amikor beléptünk az ízlésesen berendezett, tágas és világos lakásba, tátva maradt a szánk, ám amikor kiléptünk az erkélyre és újfent megpillantottuk Gibraltárt, immár karnyújtásnyira, nem akartunk hinni a szemünknek!