Vinarozból ismét napsütésben indulhattunk el. Következő úticélunk 133 km-re volt, így választhattunk: vagy megpróbáljuk egy nap alatt lezavarni, ami - tekintve az eddigi napi 80 km-es átlagunkat - elég esélytelennek tűnt, vagy megszállunk valahol félúton, ami a hideg miatt sátorban több mint merész vállalkozás lett volna, panzióban pedig drága. - Döntsük meg a napi rekordunkat! - vetette fel Attila, én meg rábólintottam, igaz, nem túl lelkesen.
Szélcsendben, ragyogó kék égbolt alatt azért megjön az ember kedve a tekeréshez. Costelló előtt volt pár meredekebb emelkedő, de nem tűntek vészesnek, mert hosszan elnyúltak, és nem is kanyarogtak annyira. Így nem volt olyan megerőltető a felfelé tekerés, a gurulásokat pedig kifejezetten élveztem. Végig csodaszép tájon haladtunk át, bár a tengertől távolabb.
Costelló határában Julcsi, az útvonaltervezőnk megint bekavart. Talán unalmasnak találta a sima, eseménytelen utat, vagy csak tréfás kedvében volt, nem tudom, de egyszer csak levitt minket az N340-es főútról. Hamarosan beértünk Nulesba, egy csöndes kisvárosba, ami teljesen kihaltnak hatott. Halottak napja Spanyolországban is ünnep, a főúton viszont nem nagyon vettük észre, hogy kisebb lett volna a forgalom. A GPS egyenesen egy építészetileg csodás, U-alakban épületekkel lezárt térre vitt minket, közepén szökőkúttal. Mivel padokat is láttunk, itt tartottunk egy hosszabb, 15 perces pihenőt. Körbesétáltunk, és meghökkenve fedeztük fel, hogy mind a tér, mind az egyik oldalsó utca neve MAJOR! Ha valaki nem tudná, párom neve Major Attila... nem mindennap fedez fel az ember róla elnevezett közterületeket külföldön :)
Nules után Julcsi egy narancs-, majd egy mandarinültetvényre terelt minket. Végig aszfaltozott úton haladtunk, ezért nem fogtunk gyanút, még akkor sem, amikor hatalmas silók és gyárépületek között gurultunk. Már meg sem lepődtünk, amikor egy körforgalomnál hirtelen végetért az út, de a körforgalom összes leágazása! Karnyújtásnyira láttuk az N340-es utat, csak éppen a szalagkorlát túlsó oldalán, ahová a 2 megpakolt Gepidával esélytelen lett volna átmásznunk. Ekkor már 100 km körül jártunk, de különös módon még bírtam. Lenyűgöző látványt nyújtott a sok ezer narancsfa és mandarinfa, bár a gyümölcseik még zölden bújtak meg a levelek között, ágaik hajladoztak a bőséges termés súlya alatt. Elvétve mosolygott ránk néhány érett darab. Attila nem bírt ellenállni a kísértésnek, és leszakított egy mandarint, mert soha életünkben nem ettünk olyat, ami 10 másodperccel korábban még a fán csüngött. Mennyei íze volt és fantasztikusan lédús!
Mire visszakeveredtünk a főútra, már tudtam, hogy nem fogom bírni a 133 km-t. Mivel következő vendéglátónk, Zsóka mondta, hogy ha a közelben járunk, bármikor felhívhatjuk és értünk jön, ráadásul elég nagy az autója, hogy a bringák is beférjenek, nem vártunk tovább. Persze nem ültünk tétlenül az útszélén, hanem tekertünk tovább. Gondoltuk, Zsóka úgyis felismer minket: 2 idióta magyar, felpakolt bringákkal, lógó nyelvvel nem mindennapi látvány!
És így végül sikerült megdönteni korábban felállított napi csúcsunkat (104 km-t), mert mire Zsóka ránk talált, a komputer mutatója 116,2 km-t mutatott. A jelek szerint a Gepida még bírta volna, sőt Attila is, én viszont már kidőltem. Zsókáról, a családjáról és a náluk töltött csodás napokról egy másik posztban olvashattok.
