Almeriában már várt minket a buszpályaudvaron Oszi, vendéglátóink nagyobbik fia, így nekem tolnom sem kellett a bicajomat, nemhogy tekernem. Csabi és Ibi meleg étellel vártak minket. Megható figyelmesség volt részükről, hogy a betegek számára köztudottan orvosságként ható csirkeragu leves és krumplipüré került az asztalra, a fasírtot pedig a szokásosnál óvatosabban fűszerezték, hogy kíméljék gyulladt beleimet. Komoly erőfeszítésembe került, hogy ne zabáljam tele magam a mennyei ételekből, főleg, hogy akkor már 43 órája nem ettem!

Ibi már előkészítette az ágyunkat, s bár nem szoktam napközben szunyókálni, órákig aludtam, mint akit agyonütöttek. Ibi közben kimosta és kiteregette a ruháinkat. Este átjött Szabina, így személyesen is megköszönhettük neki a tolmácsolást. Ricsi csak azért maradt le a közös fotókról, mert szegény épp alug látott a náthától, és inkább a szobájában maradt. Este mi is korán lefeküdtünk, és hosszú idő óta először, átaludtuk az éjszakát, a délutáni plusz alvás ellenére.

Másnap churrost reggeliztünk egy kis kávézóban. Engem az otthoni fánkra emlékeztetett az íze, bár a formája hosszú és vékony, és nem lekvárral eszik, hanem folyékony csokiba mártogatva. Mivel olajban sütik, ebből is csak óvatosan falatoztam, de Attilám evett helyettem is.

Kaja után Oszi elcsalta Attilát egy "közeli" kilátó toronyhoz tekerni. Oszi, aki rendszeresen kerékpározik és huszonegynéhány évvel fiatalabb Attikánál, a kb. 10 fokos emelkedőkön nem bírta a versenyt a Gepida Alboinnal, amelynek meg sem kottyant a hegymenet, főleg csomagok nélkül. A fiúk nem sokat pihentek. Odaérve csináltak néhány csodás fotót, és már indultak is vissza. A "kis" kiruccanás 80 km lett :)

Másnap reggel elköszöntünk Ibitől, aki hosszan integetett még az erkélyről, szemlátomást nehezen engedett el minket. Csabi kikísért minket a buszhoz. Baráti öleléssel búcsúztunk el tőle is, és már indult is a buszunk Valenciába. Az út 8 és fél órás volt, egy hosszabb pihenővel, szóval eléggé elültük a hátsónkat.

Zsóka kijött értünk, hogy ne kelljen tekernünk Petresbe. Szerencsére befértek a bringák is a Van-be, ahogy a múltkor is, Gibraltárba menet. Zsófikának, a mamának jó kis meglepetést okoztunk. Direkt nem szóltak neki az érkezésünkről, s így még jobban örült nekünk. Megint maradhattunk volna hosszabb ideig, de szeretnénk minél előbb hazaérni, ezért csak 2 éjszakát töltöttünk Zsókáék otthonában. A 2. napon már dél körül Puerto Saguntóban voltunk, ahol Zsóka és a fia, Roli fenséges, több fogásos ebédet varázsolt elénk.

Miközben jóízűen falatoztunk a mamával együtt, kifaggattuk Zsókát a csicseriborsós pacalleves és a paradicsomlekvár készítésének titkáról. Mindkettő újdonság volt számunkra, de olyan isteni, hogy szeretnénk otthon is kipróbálni. Fokozta a kulináris élvezeteket a karácsonyi dekoráció, amely szintén Zsóka kreatívitását dícséri, akárcsak a La Taska 78 berendezése.

Öt óra felé indultunk Vinarosba, Olgáékhoz. Zsóka újfent kivitt minket, ezúttal a vasútállomásra, pedig rengeteg dolga lett volna. Külön hálásak vagyunk Zsókának, amiért elvállalta, hogy valamikor a jövő héten átadja a két Gepidát és a csomagjaink nagyobbik felét egy fuvarozónak, aki elszállítja őket Zala megyébe - szintén ingyen :) Az állomásnál a mama okozott meglepetést nekünk, mert az utolsó pillanatban kiderült, hogy ő jön velünk!

Ha eddig nem említettem volna: Zsóka és Olgi testvérek, így Zsófika mindkettőjük anyukája. Nem csoda, ha a két lány egyformán jószívű és segítőkész :)

Olga nem sokkal korábban végzett a munkahelyén, mégis értünk jött az állomásra. Jó volt viszontlátni a bakfis Ivettet, és Pistit, a családfőt is. Vacsorázni egy kis étterembe vittek minket, ahol mindenki kebabot evett. Itt megismerhettük Olgiék legjobb barátait, Emesét és Sanyit meg a kicsi fiukat, Domit is. Másnap együtt vacsiztunk Emesééknél: Olgi bográcsban főtt töltött káposztáját és szabad tüzön sült, pácolt husikáit. Közben jókat beszélgettünk. Sajnos hamar elrepült az idő, és hétfőn iskola, meg munka várt barátainkra. Így viszonylag korán elköszöntünk vendéglátóinktól. Olgáékhoz érve még be kellett csomagolnunk, mert másnap indultunk tovább.

Miközben e sorokat írom, épp vonaton ülünk Barcelona felé. Azon tűnődöm, mennyit nyertünk ezen a jótékonysági kerékpártúrán. Bár a lakókocsira való nem jött (még) össze, rengeteg élményben volt részünk, jóban és rosszban egyaránt. Ám Isten még a rosszat is mindig jóra tudta változtatni. Ami viszont minden élménynél értékesebb számunkra, azok az új barátok, akikkel Isten megajándékozott minket utunk során! Azok az önzetlen emberek, akikre számíthattunk, amikor a betegségem miatt felborultak az eredeti terveink, és akiknek hála, máris jobban érzem magam! 

Hétfőn reggel valóban sikerült korábban indulnunk, alighogy felkelt a nap, mi már úton voltunk Almeria felé. Derült, szélcsendes idő volt, minden adott ahhoz, hogy jól haladjunk. Ám ahogy az lenni szokott, a legváratlanabb pillanatban beütött a krach!

Az egyik falucskánál még semmi bajom nem volt, vidáman mosolyogtam, amikor Attila lefotózott a településtáblánál.

A következő falunál elkezdett szurkálni a hasam a köldök magasságában. Majd elmúlik, gondoltam, és pedáloztam tovább. Hiba volt! A következő emelkedőnél már annyira fájt, hogy meg kellett állnom, mert nem bírtam tekerni. Szerencsére a kanyarban, a tengerpart fölötti sziklakiszögellésen volt egy elég nagy parkoló, így nem az út szélén parkoltuk le a bringákat. A tenger felöli korlátnál leültünk egy kőpadra, bekaptam egy fájdalomcsillapítót és vártuk, hogy hasson. Újabb hiba! Nem hogy hatott volna, a fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett, és már az egész hasamra kiterjedt. Ekkor a partról felvezető keskeny aszfaltúton megjelent egy autó. A sofőr habozás nélkül felajánlotta, hogy elvisz a legközelebbi orvosi rendelőbe - visszafelé a 3. faluba, amin úgy fél órával korábban átkerekeztünk. Pár percünk maradt eldönteni, hogyan tovább, mármint a biciklikkel. Az világos volt, hogy Attila két bringát nem tud egyedül elvinni, de engem sem akart egyedül elereszteni, így bedobált a hátizsákokba néhány fontos holmit, eltolta a két bicajt a parkoló legtávolabbi részéhez, és mindkét biztonsági zárral összelakatolta őket. A többit Istenre bíztuk...

Az orvosi rendelőben nem akartak fogadni, mondván, sok a beteg, menjek vissza délután. Ekkor már majdnem sírtam a kínoktól, amit vélhetően az asszisztens is látott, mert bement az orvoshoz, és amikor kijött, mondta, hogy bemehetek. A doktornő megvizsgált, majd egy kis helyiségbe kísért, ahol bekötöttek egy infúziót, nagy adag fájdalomcsillapítóval.

Mivel a doktornő nem beszélt semmilyen emberi nyelven a spanyolon kívül, messengeren felhívtuk Szabinát, almeriai barátaink lányát, aki szerencsére épp ráért és elvállalta a tolmács szerepét. Megtudtuk, hogy ha nem csitul a fájdalom rövid időn belül, a doktornő mentőt hív, ami bevisz a motrili kórházba. Puff neki! Tegnap áttekertünk azon a városon, kb. 35 km-re onnan! Valahogy a szenvedés közepette is jobb lett volna a tudat, ha legalább Almeria felé vitt volna, nem pedig visszafelé... Mire mindezt végiggondoltam, már meg is érkezett a mentő. Ajándékba magammal vihettem a még cseperésző infúziót. Ülve utaztam, Attikám tőlem karnyújtásnyira. Végig fogtuk a biztonsági öv két szalagját, hogy távol tartsuk a hasamtól, ami már a póló érintésétől is piszkosul fájt. Mit ne mondjak, nem állt mosolyra a szám...

Amint megálltunk a kórház hátsó bejáratánál, beültettek egy kerekesszékbe. Te jó ég, itt a vég! - futott át az agyamon, miközben betoltak a betegfelvételi pulthoz. Az időérzékemet teljesen elveszítettem, mintha egy örökkévalóságig tartott volna, amíg felvették az adatokat és továbbgurítottak. Kissé megnyugtatott, hogy Szabina szinte folyamatosan vonalban volt és tolmácsolt, ha szükség volt rá. Örök hála neki!

És most álljon itt egy tényszerű, személyes élményeken alapuló beszámoló a spanyol betegellátás minőségéről, egy átlagos spanyol egészségügyi intézmény állapotáról. Nem szándékom semmiféle összehasonlítást tenni a magyar viszonyokkal, csupán kihozni a legjobbat ebből a számomra szörnyű fizikai megpróbáltatásokat hozó napból. Mert ugye ha nem kerülök kórházba, most nem oszthatnám meg veletek a tapasztalataimat :)

A legérdekesebb és legszembetűnőbb a magasszintű szervezettség és a dolgozók részéről megnyilvánuló higgadtság volt, amit már-már szenvtelenségnek is lehetne nevezni. Először betoltak egy pici helyiségbe, ahol megmérték a vérnyomásomat. Feljegyezték, majd kitoltak a folyosóra. Pár perc múlva jött egy másik betegszállító, aki áttolt egy kb. 10 méterre lévő másik helyiségbe. Itt vért vettek, azután ismét kitoltak a folyosóra. Újabb percek múlva értem jött egy 3. betegszállító, betolt egy újabb helyiségbe, ahol EKG-t csináltak és mindjárt rajtam is felejtették a ragacsos tappancsokat, hátha kellenek még. Kezembe nyomtak egy műanyag poharat, hogy alkalomadtán pisiljek bele és vigyem vissza nekik a termést. Ment minden rutinosan, gördülékenyen, csak egy valami veszett el ebben a nagy szervezettségben: maga a beteg! Az ember, aki mindeközben a kínok kínját állta ki, és senkitől nem kapott egy biztató szót, egy bátorító mosolyt! Szegény Attilám is halálra rémült, mert senki nem mondott neki semmit. Még jó, hogy mindenhová jöhetett velem. Kezében a telefon, hogy azonnal tudja hívni Szabinát, ha fordítani kell.

Az első, aki meglátta bennem az embert, egy fiatal orvos volt. Elviselhetetlen fájdalmaimat látva elrendelte újabb infúzió bekötését, ezúttal egy elefántnak is elegendő fájdalomcsillapítôval. Már meg sem lepődtem, hogy megint kitoltak a folyosóra. Az ikszedik betegszállító - már nem számoltam őket - elvitt röntgenre. A våltozatosság kedvéért lifteztünk egyet. A röntgenasszisztens volt az első a munkájukat gépiesen végző dolgozók közül, aki őszinte együttérzést mutatott, miközben fekve is és állva is felvételeket kèszített a hasamról. Biztató mosolya erőt adott, persze a fájdalomcsillapītô is kezdett hatni.

Újabb várakozás a folyosón, a doki rendelője előtt. A fájdalom 10-es skálán mérve a korábbi 11-esről apró léptekkel lekúszott 9-esre, én pedig a kimerültségtől és a gyógyszerektől el-elbóbiskoltam. Ifjú és egyre szimpatikusabb dokim utasítására betoltak egy pihenőszobába. Az egyik fal mentén kényelmes bőrfotelek sorakoztak, néhány betegnek infúzió csordogált a vénájába.

A szemközti falnál gurulós ágyak, rajtuk szundikáló betegek, az elmaradhatatlan infúziókkal. A fotel lényegesen komfortosabb volt a kerekesszéknél, ám mielőtt mélyebbre zuhanhattam volna az álmok fájdalommentes világába, kedvenc doktorom átvitetett egy huszadik vizsgálóba. Utána levittek CT-re, immár egy gurulós ágyon, amit egészen a távozásomig meg is tarthattam, így a nap hátralevő részét nagyjából vízszintesen tölthettem. A karomba épített kanült nem hagyták üresen árválkodni, amint kifogyott egy tasak, már hozták is a következőt, mintha eltökélt szándékuk lett volna, hogy rám pocsékolják a raktárkészletük javát!

 A dokik nagyjából 8 óránként váltották egymást, de mindegyik úgy negyedóránként rám nézett. Nem csak azért, hogy élek-e még, hanem hogy lássák, javult-e az állapotom. Kis ideig egy műtét lehetőségét is rebesgették, holott akkor még csak tippelgették, mi lehet a bajom. A sebész hölgyike aztán letett róla, kizárva a vakbélgyulladást. Késő este újabb röntgen következett, ami megerősítette a gyanújukat: vékonybél-gyulladás. Ezt a CT is alátámasztotta, mivel egy bélszakaszon határozott és jelentős megnagyobbodást mutatott, az első röntgennel egyetemben. Már akkor elkezdtek antibiotikumot is adagolni. Közben kaptam egy beöntést, ami cseppet sem dobott korábbi hangulatomon! Viszont már az első nagy vécézés határozottan enyhítette a hasam feszülését. Reggelig még vagy 4-szer botorkáltam el a mosdóig, Attikám kíséretében. Ugyanis vinnem kellett magammal a 2-3 infúziós zacsit is, és elkelt a segítség :)

Szóval a 2. röntgen már javulást mutatott, a duzzanat kisebb lett a vékonybélben. Ezen felbuzdulva reggel újabb adag antibiotikumot nyomtak belém a fájdalomcsillapító mellé. Az sajnos senkinek nem jutott eszébe, hogy ekkor már közel 40 órája nem ettem, igaz, nem is voltam éhes. Sokkal inkább zavart, hogy Attila is éhezett, merő szolidaritásból. Inni sem kaptam, mondván, hátha mégis műteni kell, így a nyelvem és a szám olyan volt, mint a kiszáradt szivacs...

A reggeles doktor néni, aki szintén a gyerekem lehetett volna - az általunk látott orvosok átlagos életkora tuti nem érte el a 30 évet -, miután mondtam neki, hogy sokkal jobban vagyok, 10-es skálán 3-as fájdalommal, kezembe nyomta a zárójelentést és máris érzékeny búcsút akart venni. Még volt annyi időm, hogy gyorsan értésére adjam, igényt tartanánk a betegszállító mentőre, tekintve, hogy nem helybéliek vagyunk. Mázlink volt, mert ellenvetés nélkül megrendelték nekünk a mentőt, ami hamarabb odaért, mint ahogy lefolyt az utolsó 3 adag infúzió, ezért még a mentősnek kellett várnia ránk.

Ennél is nagyobb mázli volt, hogy a mentős első szóra elvitt minket oda, ahol a bringákat hagytuk, tehát két faluval arrébb, mint ahonnan előző nap bevitt Motrilba.

És ekkor ismét szembesültünk azzal, milyen hatalmas Isten: a Gepidák érintetlenül vártak ott, ahol hagytuk őket, rajtuk hiánytalanul az összes csomagunk!

Hálát adtunk Istennek, amiért vigyázott minden értékünkre kényszerű távollétünk alatt. Azután erőért fohászkodtam, hogy a kb. 24 órás gyógyszerezéstől kábán el tudjak tekerni a 22 km-re fekvő Adrába, ahol buszra szállhattunk Almeria felé. És igen, sikerült, bár volt néhány kisebb emelkedő, ami majdnem kifogott rajtam.

A zárójelentésben javasoltak további gyógyszerszedést, minimum egy hétig, valamint beleírták, hogy állapotromlás esetén azonnal menjek vissza. Mármint Motrilba! Na, ezen jót mosolyogtam, hiszen tudtam, hogy már aznap este kb. 120 km-re leszünk onnan. A diagnózis szerint nem javasolt további kerékpározás, pontosabban, ha tovább tekerészek, vállalom egy esetleges műtét kockázatát... A betegség kiakakulása is a túl sok bringázás eredménye volt, mint azt elmagyarazták, ugyanis a tartósan előregörnyedt testtartásban végzett tekeréskor gyakorlatilag naponta sok ezerszer hasba rúgtam saját magam, mégha nem is brutális erővel. A vékonybél lassacskán dagadni kezdett, míg aztán tiltakozása jeléül akkora fájdalommal árasztott el, amitől eszembe sem jutott az orvosi javaslatot semmibe véve folytatni a túrát.

Hálás vagyok, amiért gond nélkül sikerült teljesíteni a vállalásunkat és eljutottunk Gibraltárig meg még egy kicsit visszafelé is!

Még lesz néhány poszt arról, hogyan sikerül a lábadozás a barátainknál Almeriaban és Puerto Saguntóban, majd Vinarozban, és hogy hogyan jutunk haza Magyarországra a biciklikkel együtt.

Öt nap pihenés után elindultunk Gibraltárból visszafelé, azaz Magyarország felé. Azt már tudtuk, hogy a tél beálltával nem tudunk hazáig bringával menni, mert mínoszokban, hóban, fagyban én tuti nem tekernék, de gondoltuk, megyünk, amíg lehet.

Reggel szemerkélő esőre ébredtünk, ami nem dobta meg az úti kedvünket. Gibraltár Tariffa felöli része teljesen felhőkbe burkolózott és az autóútat sem lehetett látni.

Attilám talált az útvonaltervezőben egy rövidebb utat, ami a tengerpart mellett vezetett ki La Líneából, így nem kellett rögtön Gibraltár után felmennünk az A7-es útra. Pénteken különösen nagy forgalomra lehetett számítani, az eső is egyre jobban esett, ezért buzgón rábólintottam a rövidebb útra. Julcsi persze nem hazudtolta meg magát, ismét rászedett: pár km után az út átment járdába, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül megszűnt, azaz beletorkollt egy bokorba!

Nagyon nem kell részleteznem, milyen úton haladtunk tovább, a képek elég beszédesek. Az esőáztatta vörös agyagban nehézkesen tudtunk tekerni, többször közel álltam ahhoz, hogy kicsússzon alólam a bringa, és a sárban landoljak. Hosszú szakaszokon csak tolni lehetett a Gepidákat, a sziklákkal tűzdelt meredélyen pedig nekem már az sem ment, így Attila segített.

Kemény 5 km volt, de elvem, hogy soha nem fordulok vissza, inkább átvergődök minden akadályon :) Szerencsére a sártenger túlsó oldalán egy faluban lyukadtunk ki, ahol már rendes aszfaltút várt minket. Azaz előtte még el kellett mennünk egy marhacsorda mellett. Az Alboinok jól bírták a zord terepet, ismét én voltam az, akin kifogott a sár és a meredek, köves út :(

Innentől aztán sima utunk volt, bár kellőképpen izgalmas. Az autóutat nem úsztuk meg, és amikor ismét egyesült az autópályával, kénytelenek voltunk a szalagkorlát melletti keskeny járdaszerűségen gurulni, ami alaposan lelassította a haladást. Be is sötétedett, mire megérkeztünk Leventéékhez, akiknél odafelé már vendégeskedtünk. Sajnos a kis Noel épp beteg volt, de azért örült az ajándékunknak, egy kis autónak :) Mivel egy szálláshelyet kihagytunk, kereken 100 km lett a nap végére, de elég jól bírtuk. Engem inkább csak a stressz amortizált le.

Másnap szintén 100 km volt a terv, mert újabb szállást hagytunk ki. A Malagába vezető hídakkal  ezúttal nem volt gondunk, mert már ismertük a kavicsos kerékpárút és az autópálya mellett a hídon átvezető járda titkát. Azért volt egy kis stressz, utólag bevallhatom, de inkább a nagy forgalom miatt. Malagában pihenés gyanánt városnéztünk.

Malagát elhagyva könnyű szakaszhoz értünk, gyér forgalommal, egyenes, sík országúton. Lazán mehettünk volna tovább, csakhogy kötve voltunk a neten fellelhető szállásokhoz. Éjszaka egy számunkra eddig ismeretlen kempingben aludtunk, amely az eddigi talán legklaszabb kemping volt, kedves, angolul is beszélő recepcióssal, kis társalgóval, játszótérrel, padokkal, és az országút túloldalán a tengerrel.

Ja, majd elfelejtettem, ezen a napon újabb különleges számot mutattak a komputereink:

Harmadnapra már simán bevállaltuk az újabb 100 km-t. Sajnos nem kalkuláltuk be, hogy végig emelkedők és lejtők vártak ránk, nem is akármilyenek. Újfent fotózkodtunk az N340-es út 300 km-es táblájánál, ahol egy csapat hegyi kecske szemezett velünk a szemközti szikláról, azon morfondírozva, hogy leugorjanak-e hozzánk vagy sem.

Ezen a szakaszon motorosok duhajkodtak, azaz iszonyatos sebességgel, dübörgő motorokkal száguldottak, a kanyarokban úgy bedőlve, hogy a térdük szinte súrolta az aszfaltot! Félelmetes volt még nézni is! A napsütés és a vasárnapi gyér forgalom rengeteg motorost csalt a szabadba, főleg az ilyen adrenalinfröccsöt adó terepre. Sok időnk azonban nem volt miattuk aggódni, mert a meredek kapaszkodókon örültünk, hogy bírtuk szuflával. Próbáltunk spórolni az aksikkal, ennek ellenére az egyik teljesen lemerült, utunk során először! A másikban 1 (!) km-re elegendő erő maradt, amikor begurultunk a már ismert tengerparti kempingbe, ahol ezúttal kedvesen üdvözölt minket a recepciós. Azóta valamicskét haladtak a felújítási munkákkal, legalább már gond nélkül megtaláltuk a WC-t! A szélcsendben nem csapkodták a hullámok sem olyan hangosan a partot, mint a múltkor.

Nem sokkal előtte találkoztunk egy spanyol fiatalemberrel, aki éppen körbebicajozta az országot, tök egyedül, sima bringával. Kicsit beszélgettünk vele, és egy darabig egyfelé vezetett az utunk. Oda-vissza előzgettük egymást, végül ő nyert :) A maga 26 évével nem csoda, hogy lehagyott minket...

Éjjel a kimerültségtől úgy aludtunk, mint a tej. Másnap korán akartunk indulni, hogy ne túl későn érkezzünk meg Csabihoz és Ibihez Almeriába, akiknél Gibraltárra menet már vendégeskedtünk és a visszaúton is szeretettel meghívtak minket pár napra. Kb. 90 km várt ránk, ami az előző napok folyamatos 100 km-es átlagához képest simán teljesíthető volt. Azaz csak lett volna, ha nem szól közbe egy váratlan esemény... de erről a következő blogomban írok.

Gibraltár egy brit fennhatóság alá tartozó kis városállam. A Londonra jellemző piros, emeletes buszok szállítják az utasokat, hamisítatlan piros postaládákba dobják be a képeslapokat és leveleket, sőt még az utcai szemetesek is ugyanolyanok, mint Angliában.

Az utcák keskenyek és nagy bennük a forgalom. Az autósok gyorsan hajtanak és türelmetlenek, gyakran dudálnak, okkal-ok nélkül. Viszont jobboldali a közlekedés, ezért minden zebránál felfestették, hogy "Look left", vagyis "Balra nézz"! Londonban nem tudtam megszokni a baloldali közlekedést, s hiába festették a zebrára, hogy "Look right", én bizony ott is balra néztem először, ahogy kislánykoromban megtanították :)

Egyik nap kirándultunk a félsziget legtávolabbi csücskébe, amit úgy hívnak, hogy Europa Point. Innen tökéletesen lehet látni Afrika partjait, valamint Európa legdélebbi pontját, Tariffát.

Az egyik korlát mögött egy hatalmas ágyú áll, a II. világháborúból, megint másutt egy lengyel emlékmű, az 1943-ban Gibraltár partjainál lezuhant lengyel miniszterelnök-tábornok és legénysége halálának emlékére - a kiállított repülőgép-propeller a lezuhant gépé. Másik látványosság a 90-es évek végén átadott Ibrahim-al-Ibrahim mecset, amit a szaudi király ajándékozott a brit kormánynak.

És a végére hagytam a kedvencemet, a sziklákra épült csodás világítótornyot.

Imádtam ezt a kirándulást! Nem csak azért, mert gyönyörű kilátást élvezhettünk egész úton - jobbra a tenger, balra a sziklás hegyoldal -, hanem azért is, mert végre ismét úgy kerekezhettünk, hogy előtte megszabadítottuk a Gepidákat a hatalnas és súlyos csomagoktól. Elképesztő, hogy mennyivel könnyebb úgy tekerni, hogy nincs megpakolva! Hegymenetben elég volt Tourba tenni (középső fokozat), lefelé pedig csakúgy hasítottuk a levegőt. Még az erős szél sem tudott úgy dobálni, hiszen kisebb volt a felület, amibe belekaphatott volna.

Másnap gyalog mentünk, mert azt hallottuk, a sziklához nem tudunk felkerekezni, túl meredek az oda vezető út. Amikor caplattunk felfelé, mindketten úgy véltük, hogy nyugodtan mehettünk volna biciklikkel, a Gepidák ennél meredekebb emelkedővel is megbirkóztak már. Mindazonáltal jólesett egy kis fenékpihentetés, bár az izmainkat igencsak igénybe vette a hegymenet, majd a lejtmenet. Persze mehettünk volna cable carral, vagyis függővasúttal, de azt nem nekünk találták ki. Még fizessek is azért, hogy halálfélelmem lehessen? :) vagy mehettünk volna kisbusszal, de mi sportemberek vagyunk, inkább gyalogoltunk!

Még az út elején történt egy kis malőr egy édi makákó majmocskával. Miközben ravasz módon hagyta magát megsimogatni, egyetlen szempillantád alatt elorozta az ebédemet, amit az ölemben szorongattam egy neylonzacskóban. Így járnak az óvatlan túristák :) Akárhogy is, nagyon cuki volt, és nem tudtam haragudni rá.

Utolsó napunkon csak sétáltunk a hangulatos kis utcácskákban, amelyek egy tágas tértől indulnak a szélrózsa minden irányába. A teret körben éttermek, bárok és büfék szegélyezik, mindenütt székek és asztalok, az évszakhoz képest meglepően sok vendéggel. Mi lehet itt nyáron? - futott át az agyamon.

A sok étterem között felfedezünk néhány butikot, egy régiség-kereskedést, valamint egy üvegfúvó manufaktúrát is. Itt nem csak a kész termékeket csodálhattuk meg - az áraikat nem a mi pénztárcánkhoz szabták -, de megnézhettük, hogyan készülnek a talpaspoharak.

Élelmiszert vásárolni még a második napunkon átkerekeztünk La Líneába, a spanyol határvárosba, mert ott köztudottan olcsóbb minden. Amikor visszafelé mentünk, dugóba kerültünk. Azt hittük, a határnál alakult ki a sor, aztán eszünkbe jutott, hogy talán egy repülő miatt nem engedik át se a kocsikat, se a gyalogosokat. Alig ejtettem ki a számon a feltevésemet, dübörgő  robajjal levegőbe emelkedett egy brit utasszállító, kb. 100 méterre tőlünk. Utána, mintha mi sem történt volna, kinyitották a sorompót, és mehetett ki-ki a dolgára. Úgy tűnt, csak nekünk volt rendkívüli az élmény, mindenki totál természetesnek tekintette, hogy a kocsiúton keresztbe repülők közlekednek :) sajnos olyan hirtelen bukkant fel a jobboldali épület mögül, hogy nem volt időm megörökíteni...

Gibraltárnak megvan a maga varázsa, de nekünk kicsit zsúfolt és túl nyüzsgő város. Élni biztosan nem tudnánk ott, viszont pár napos pihenésre szuper hely! 

Azt hiszem, 3150 km megtétele után elérkezett az ideje, hogy összefoglaljuk, mire is képes a Gepida e-Bike-ja, és hogy milyen apróbb-nagyobb javításokra volt szükség ezen a hosszú távon:

- a küllők meghúzása kb. 700 km-nél, 

- a fékbetétek cseréje az én bicajomon, 2500 km-nél. Attiláéra is megvettük az újakat, de még nem kellett betenni őket.

- 800 km-nél egy láncszem-szorulás az én bringámon, amit kicseréltettünk. 

- 1800 km-nél defekt Attila bringájának első kerekén. Attila kicseréltem a belsőt (hoztunk magunkkal újakat), és mehettünk tovább. 

- 3000 km-nél lánccsere mindkét bicajon.Nem volt semmi baj, csak ellenőriztettük a láncot meg a fogaskerekeket, és a szerelő ajánlotta, hogy cseréljük ki a láncokat. Gyárilag 3000-re vannak kitalálva. Persze elmehettek volna még akár 1000 km-t, de úgy véltük,  jobb az óvatosság, tekintve, hogy sűrű forgalomban tekertünk tovább. Olyan ez, mint a kocsinál a vezérműszíj vagy lánc. Megvan, hogy kb.mennyi km után kell lecserélni. Akkor is, ha még jó, mert bármikor elszakadhat, eltörhet.

A motor hibátlanul működik. Az aksik olyan jól bírják, hogy még olyankor is volt rajtuk egy-egy jel, amikor 100 km fölött teljesítettünk egy nap alatt, hegymenettel tarkítva. Apropó, hegymenet: még a legmeredekebb emelkedőn is (16 %-os) felvittek a Gepidák, igaz, turbó fokozatba kellett kapcsolni, a sebességváltót pedig felváltani 2-esbe. Gurulásnál az első és hátsó féket együtt használva nem volt gond, még vizes úton sem. Korábban soha nem éreztem magam ilyen biztonságban egy kerékpáron sem! Legszívesebben vissza sem adnánk őket a szponzor cégnek. Mivel a nap nagy részét nyeregben töltjük, egészen hozzánk nőttek :) 

Kati egy szuper kedves csajszi! Nem elég, hogy odaadta nekünk, két vadidegennek a gyönyörű, modern lakását, de még be is vásárolt nekünk. Mint kiderült, a legközelebbi bolthoz az autóúton kellett volna eljutunk, ezért külön is hálásak voltunk Katinak, hogy nem kellett visszatekernünk. Egy egész napig nem szálltunk nyeregbe, csak élveztük az édes semmittevést és a pompás kilátást az erkélyről, valamint nagyokat aludtunk a hatalmas ágyban. 

 Harmadnap reggel szemerkélt az eső. Bár maradhattunk volna még egy napot, mindenképpen vasárnap akartunk elindulni, mert már kitapasztaltuk, hogy olyankor sokkal kisebb a forgalom. A legdurvább hétfőn és pénteken, akárcsak otthon. Mivel minden eddiginél hosszabb táv várt ránk autóúton, nem mertünk kockáztatni. Mire legurultunk az A7-eshez, kezdett világosodni az égbolt. Kb. 5 km után letérhettünk Estepona tengerparti sétányára, ahol úgy 6-7 km-t haladtunk kellemes környezetben. Ekkor már a nap is előbújt. Mindjárt derűsebben tértünk vissza az autóútra, ahol a reméltnél több autó száguldott, de legalább kamionok nem voltak. 

Közel 30 km-t kerekeztünk a keskeny sávban, néhol hegymenetben, néhol gurulva. Sok körforgalom lassította le a kocsikat, ami azért megnyugtató volt. És aztán megint le kellett térünk, mert az autóút és az autópálya egyesült, és ott biciklivel tilos menni. Attila szerencsére talált egy szervízutat közvetlenül a pálya mellett, hol a baloldalon, hol a jobboldalon. Igaz, sokszor meredekebb kaptatókon jártunk, de kevesebb kocsi volt. Nem értünk rá örvendezni, mert újfent eleredt az eső. Többször be kellett állnunk egy-egy buszmegállóban, amelyek teteje olyan keskeny volt, hogy beverte a szél a vízcseppeket. Így hát felálltunk a kőpadra, hogy legalább a fejünk ne ázzon.

Mire újra megpillanthattuk Gibraltárt, kisütött a nap és már csak a híres és Majomszikla tetejét takarták sötét fellegek. Gyorsan csináltam egy képet az út szélére húzódva. Egy piros autó látszik rajta, a háttérben a szikla.

Ma reggel rám írt a hölgy, aki a rendelkezésünkre bocsátott több napra egy luxuskategóriás, kétszintes lakást Ocean Village egyik káprázatos épületében, hogy nem fogom elhinni, de az általam készített és a facebookon kitett fotón az ő fiának az autója van! Tényleg elképesztő, mert ugyan mennyi lehetett az esélye egy ilyen véletlennek??

De térjünk vissza a megérkezésünk előtti fél órára. Mivel Gibraltár angol fennhatóság alatt áll, át kellett lépnünk a határon, ellenőrizték az iratainkat is. Ennél is furább, hogy a kocsiút keresztezi a repülőtér leszálló- illetve kifutópályáját! Valahányszor fel- vagy leszáll egy gép, lezárják a sorompókat, ahogyan máshol vasúti átjáróban szokás.

Némi keresgélés, pár fölösleges liftezés után megtaláltuk a lakást, amely már gondosan előkészítve várt minket. Úgy nyitogattuk a helyiségekbe nyíló ajtókat, bútorokat, ámulva a modern és számunkra megfizethetetlen berendezésenúgy tapsikoltunk a teraszon az elénk táruló látványtól, akár két kisgyerek, akik először találkoznak a Télapóval :) a háttérben éppen felszállni készül egy repülőgép...

 Ha visszaemlékezünk rá, hogy a szlovéniai Ormosban, a legelső állomáshelyünkön egy férfimosdóban töltöttük az éjszakát, most pedig milyen luxusban van részünk, nem győzünk hálát adni Istennek. Talán azért ilyen kegyes hozzánk, mert hálás szívvel, zúgolódás nélkül elfogadtuk a legszerényebb hajlékot is (akárcsak a lehetőséget vadkempingezésre). Ahogyan mindennap hálát adtunk és adunk a 2 Gepida Alboinért is, nem csak azért, mert önerőből aligha vehettük volna meg őket, de azért is, hogy egyszer sem hagytak minket cserben. Csak azt sajnáljuk, hogy tavasszal vissza kell adnunk őket a szponzorcégnek :(

Végre megpillantottuk jótékonysági kerékpártúránk célállomását, Gibraltárt! De ne szaladjunk ennyire előre!

Ott tartottunk, hogy Levente és Tünde nagy szeretettel fogadtak minket Riviera del Solban. Másnap este elvittek vacsorázni a Star Bar étterembe, ahol magyar ételeket ehettünk - a magyar tulajdonosok jóvoltából.

A tervezett két éjszakából végül három lett, ugyanis szinte folyamatosan szakadt az eső, így bicajozásra nem is gondolhattunk, Tündéék pedig magától értetődő természetességgel mondták, hogy maradhatunk, amíg el nem áll. Örök hálánk érte!

Amikor aztán elindulhattunk, tudtuk, hogy innentől nem ússzuk meg az autóutat. Mindenesetre próbáltuk a lehető legrövidebbre csökkenteni az irdatlan nagy forgalomban megtett kilométerek számát. Marbelláig sikerült a fele távot a part közelében letekernünk, változó minőségű utakon. Először is legurultunk az autóútig, majd Levente tanácsára átmentünk alatta egy kis alagúton, aztán egy keskeny utcácskán át eljutottunk a tengerhez.

Az út másik felét kénytelenek voltunk az A7-esen megtenni, ami nem volt egy leányálom, tekintve, hogy az országutakon megszokott, széles biciklisávnak nyomát sem találtuk. A záróvonaltól maximum fél méter lehetett a szegélykorlátig, miközben szakadatlanul húztak el mellettünk az autók és kamionok. 10 km után letérhettünk róla, és egy hídon át eljutottunk Marbellába. Itt a tengerhez közeli utca sarkán felfedeztünk egy bicikliboltot. Egyből bementünk, mert amióta spanyol földön jártunk, alig akadt az utunkba ilyen üzlet. Megnézettük a láncokat, és bár még tökéletes állapotban voltak, a fiatalember azt mondta, 3 ezer km után illik cserélni, mert bármikor eltörhet. Tekintve, hogy még sokat kell mennünk autóúton, nem igazán tetszett az elképzelés, hogy a száguldó kocsik között toljuk akárcsak egyikőnk lerobbant bicaját, így ott hagytuk az Albionokat a srácnál, aki egy óra alatt el is végezte a lánccserét mindkét járgányon. Mi addig lesétáltunk a partra, ahol percekig szótlanul bámultuk a tengerből kiemelkedő Atlasz hegységet és GIBRALTÁRT! Olyan közelinek tűnt, és olyan... elérhetőnek, olyan valóságosnak. A fotón balra Afrika, középen Gibraltár látható.

Miután felocsúdtunk ámulatunkból, Attila elkezdett tekerni az egyik kondigépen, mintha attól félt volna, hogy kiesik a gyakorlatból, amíg a Gepidák a szerelőnél vannak, vagy csak minél előbb célba akart érni :)

Mire visszatértünk a boltba, hűséges kétkerekűink már útra készen vártak.

Innentől ismét tudtunk kb. 10 km-t haladni a parton. Megcsodálhattuk a milliárdosok villáit és jachtjait, bár nekem nem igazán tetszettek. Némelyik hivalkodó és ízléstelen volt, csak a gazdagságot prezentálták velük.

A sétány ehhez képest elég egyszerű és helyenként silány minőségű volt. Viszont nekünk így jobban tetszett, főleg a szobrok, faragványok, amelyek helyenként szegélyezték.

A sétány végén egy sellőlány várta Attilát, ám amikor megsimogatta gömbölyű és feszes fenekét, vonzalma hideg fogadtatásra talált :)

Ezután újabb kilométereket kellett megtennünk az A7-esen, ami egyre kevésbé volt ínyünkre. Ugyanis a parton egy német úr elnesélte, hogy pár éve két versenybiciklis barátját pont ezen a szakaszon ütötték el egy kanyarban. Egyikük a helyszínen meghalt, a másik kórházba került, súlyos sérülésekkel. Más választás híján egy néma fohász után rágurultunk az autóútra és rábíztuk magunkat Istenre, aki most is vigyázott ránk :)

Fél 4 felé megérkeztünk Esteponába, következő szálláshelyünkre. A kép közepén látható narancssárga épületkomplexumba szólt a meghívásunk. Kati azonban elfelejtette megemlíteni, milyen csodás környezetben van a lakás, amelyet két, sőt ha megint esne az eső, akár három éjszakára is a rendelkezésünkre bocsát.

Már amikor beléptünk az ízlésesen berendezett, tágas és világos lakásba, tátva maradt a szánk, ám amikor kiléptünk az erkélyre és újfent megpillantottuk Gibraltárt, immár karnyújtásnyira, nem akartunk hinni a szemünknek! 

Rincón de la Victoriában egy éjszakára Anna és Peti vendégei voltunk. Különösen hálásak lehettünk nekik, mivel 3 pici gyermeket nevelnek, és mégis vállalták a macerát, ami 2 idegen ember befogadásával járt.

Másnap reggel borongós-esős időre ébredtünk, így ismét késéssel tudtunk útnak indulni. Malagáig minden simán ment, többnyire a tengerparti kerékpárúton haladtunk, hol napsütésben, hol szemerkélő esőben. Közben megcsodálhattuk a környéket, Malagába érve pedig a kikötőt és a távolról is odalátszó nevezetességeket.

Ekkor találkoztunk az első nehézséggel. Azt már Petitől tudtuk, hogy Malagán nem lesz könnyű átjutnunk. A Guadalmedina folyó többfelé ágazó torkolatán több hídon lehet átkelni, csakhogy egyikre sem mehetnek rá biciklisek, mert autópálya illetve autóút. Gondoltuk, a tengertől távolabbinál teszünk egy próbát. Ott álltunk a 4 sávos útnál, egy benzinkút szervízútján, és tehetetlenül néztük az autóáradatot. Több embert megkérdeztünk, hogy mégis hogyan juthatnánk el Torremolinosig, a híd utáni első városig, amely már nem az autópálya mellett fekszik, hanem a tengerparton. Mindenki állította, hogy csak a két híd egyikén. Már ott tartottam, hogy feladom és inkább visszafordulunk, 130 km-re a céltól, de én fel nem megyek a pályára! Ekkor Attila megszólított két munkást, akik elárulták a titkot. Újult reménnyel vágtunk neki az útnak. A két autópálya fölött át kellett kelnünk egy-egy gyalogos felüljárón. Az egyiknek a tetejéről fotót is készítettünk az alattunk húzódó pályáról.

A 2. hídat elhagyva némi keresgélés után rábukkantunk egy keskeny kis vashídra, amin átgurulhattunk a folyótorkolat legkeskenyebb ágán. Onnan egy kavicsos földúton visszajutottunk az 1. hídhoz, majd átgurultunk alatta és pár száz méterrel arrébb elértük a 2. hidat, amelynek a túlsó oldaláról indultunk kb. 1 órával korábban. A hídnak a felénk eső oldalán végre megpillantottuk a keskeny gyalogutat, amelyet egy alacsony korlát választott el a szembejövő autóktól. Nem nézve se jobbra, se balra, néhol vasoszlopokat kerülgetve, áttekertünk a túloldalra, ahol ismét egy kavicsos földútra érve visszajutottunk a tengerhez.

Megkönnyebbülve folytattuk utunkat aznapi úticélunk, Riviere del Sol felé, miközben hálát adtam Istennek, hogy épségben átvergődtünk a folyó túlsó oldalára. Egymást érték a kedvelt nyaralóhelyek. Némelyikben a szezon végéhez és a kora délutáni napszakhoz képest meglepően élénk élet folyt, míg mások álmos kisváros látszatát keltették.

És ekkor jött az újabb nehézség... Az autópálya és az autóút egybefolyt, és ismét egy folyó keresztezte az utunkat. Már azon gondolkodtunk, hogy fentebb keresünk egy másik hidat, amin átjuthatunk, ám aztán előttünk termett egy kisebb híd. Mintha egyenesen nekünk tették volna oda!

Mehettünk tovább a tengerpart közelében, de korai volt az örömünk, mert egyszer csak elfogyott alólunk az út. Néhány kocogó ember érkezett az ellenkező irányból. Tőlük megtudtuk, hogy az autópálya innenső oldalán van egy keskeny gyalogút, amin eljuthatunk a következő lakott településig - szemben a forgalommal.

Több kilométert kellett ezen a horroszakaszon mennünk. Néhol a baloldalon nemes egyszerűséggel hiányzott a korlát, pont ott, ahol az út fent a magasban vezetett, így a sziklás part közvetlenül mellettünk-alattunk húzódott. Helyenként egy-egy vasoszlop állta utunkat vagy szembejövő gyalogos miatt kellett leszállnunk a nyeregből. Nem csoda, hogy ránk esteledett, mire megérkeztünk Mijasba.

Itt már a városka utcáin közeledtünk Riviera del Sol felé, csakhogy az autóút rossz oldalán. Vendéglátóink, Levente és Tünde autóval elénk jöttek, de kiderült, hogy az autóút túlsó oldalán várnak minket, így megint át kellett kelnünk egy gyalogos felüljárón. Ekkor már kissé leamortizált a napi stressz :)

Még várt ránk néhány komoly emelkedő, mivel Leventéék a hegyoldalon laknak. A kedves fogadtatás, amiben részesítettek minket, valamint a kétéves, tündéri Noel, aki úgy bújt hozzám, mintha a nagymamája lennék, feledtette velünk a megpróbáltatásokat. Amint ott ültünk a meleg, otthonosan berendezett nappalijukban, éreztem, ahogy oldódik bennem a feszültség.

Almeríát elhagyva mintha megsokasodtak volna a fóliasátrak. Az út bal oldalán lenyúltak egészen a tengerig, s ahogy a nap fénye megcsillant a vizen és a fóliákon, szinte nem látszott, hol válnak szét. Az út jobb oldalán a fóliák elértek egészen a hegyek lábáig, s akkor sem fogytak el, amikor az út meredeken emelkedni kezdett. Elképzelni sem tudtuk, hogyan lehet dolgozni a sokszor 30 fokos lejtőkön!

Három napon keresztül hosszú emelkedőkön kapaszkodtunk fel, hogy aztán gurulhassunk, a szédítő sebesség mámorával. Időnként a jobb oldalon megpillanthattuk az autópályát, magasan a fejünk felett.

Valahányszor lihegve felértünk egy emelkedő tetejére, káprázatos látvány tárult élénk.

Szerencsére szinte a teljes szakaszon széles biciklisávon tekerhettünk, és időnként félre is tudtunk állni fényképezni. 

Két éjszakát két különböző kempingben aludtunk. Az egyikben 20 eurót kértek egy fél parcelláért, amely tele volt lehullott faágakkal, és ezért a pénzért botorkálhattunk a felújítás alatt álló vizesblokkban, használható WC-t és zuhanyzót keresve, valamint hallgathattuk egész éjjel a sziklákhoz csapódó hullámok zaját (kb. 30 méterre voltunk a tengertől). A látvány viszont pazar volt. 

A másik kemping valamivel olcsóbb volt, de nem is ért többet. Kora este özönvíz-szerű esőzés kezdődött, amely csak kora reggel hagyott alább. Nem sokat aludtunk, mert egész éjjel azt lestük, hogy mikor folyik be a víz a hálófülkébe. Kilenc óra körül kisütött a nap, és elkezdhettünk csomagolni.

Ezen a napon folyamatosan szembeszél nehezítette a haladásunkat. Órákon át úgy tekertünk, hogy közvetlenül előttünk vészjósló felhők tornyosultak, de valahogy szinte végig napsütésben mehettünk. Ez ellentmond minden fizikai törvénynek, hiszen a szemből fújó szélnek pont az utunkba kellett volna fújnia az esőfelhőket, ám azok valahogy egyre távolodtak tőlünk. Mi csak a nedves aszfaltból láttuk, hogy nem sokkal előtte zuhogott.

A nap fénypontja a reggelizés volt.: egy szakadék szélén ülve az alant hánykolódó tengert, felpillantva a magas hegyeket csodálhattuk, s az utat, amelyen odáig gurultunk.

A Gepidák fantasztikusan bírták a strapát, bár a sok emelkedő miatt az aksiknál rezgett a léc, de még egyszer sem merültek le teljesen.

Almeria - Adra - Motril - Malaga - Marbella -GIBRALTAR!

Összesen: kb. 380 km