Utolsó Franciaországban töltött éjszakánkra meghívást kaptunk egy ismeretlen férfitól, aki a facebookon látta meg az utazásunkról szóló posztot és úgy gondolta, szívesen megismerkedne velünk.

Nehezen találtunk hozzá, mert az útvonaltervező - régi rossz szokása szerint - többször "rossz útra" vitt.

Végre ott álltunk a megadott címnél, egy kívülről is elég bizarr, több szintes épület előtt. Benyitottunk a kapun, és egy szűk, mindenféle lim-lommal, dobozokkal telezsúfolt belső udvarban találtuk magunkat. Hangos "halló"-zásunkra valahonnan megszólalt egy férfihang: Gyertek be, itt vagyok a kertben!

Körülnéztünk, de bizony mindenütt csak a felhalmozott, szerintünk semmire sem jó cuccokat láttuk. Óvatosan beléptünk egy kis előszobafélébe, ahonnan újabb zárt udvar nyílt, talán még apróbb, mint az előző. Itt sem volt több szabad hely, mint odakint, mindenütt feltornyozott holmik sorakoztak egymás hegyén-hátán. Ekkor a szemközti téglafal tetején széles mosollyal megjelent András és a falnak támasztott fémlétrán gyakorlott mozdulatokkal lemászott, hogy üdvözöljön bennünket.

Amikor belestünk a bal oldalon nyitva álló ajtón, amely mögött vélhetően maga a lakás bújt meg a félhomályban, Attilával összenéztünk. Mindkettőnk tekintetében ott ült a kimondatlan kérdés: Biztos, hogy itt akarunk aludni? 

Ám amint András beszélni kezdett a maga közvetlen, barátságos módján, mi ismét összenéztünk Attilámmal, és alig észrevehetően, egyszerre bólintottunk. Nem, kivételesen eszünkbe sem jutott, hogy kihasználjuk az ingyen szállás lehetőségét, hiszen akkor vadkempingezhettünk volna a város határában. Nem. Sokkal inkább az késztetett minket maradásra, hogy nem mondhattunk nemet egy ilyen őszinte, szívből jövő meghívásra!

Mint kiderült, a "kert" a téglafal túloldalán lévő lakatlan telek, ahol András gyönyörű virágokat, kis paprikát, paradicsomot és egyebeket nevelget. Mindennap többször átmászik a falon, hogy gondozza a növényeit, amelyekre roppant büszke.

Vendéglátónk már hosszú évek óta él francia földön, s bár volt sok munkahelye, jó ideje a maga ura. Kukázásból tartja fenn magát. Megtalálta azokat a forrásokat, többnyire boltokat, ahol kidobják a már lejárt szavatosságú, de még teljesen jó élelmiszereket. András tudja, mikor kell odamenni és elhozni a tiszta dobozokba, neylonokba csomagolt ételeket. Sokszor megosztja talált kincseit a rászorulókkal, mert olyan mennyiségek kerülnek a kukákba, amit egymaga nem is tudna megenni.

Nagy terve, hogy létrehoz egy alapítványt, és szervezett keretek között szállítja el a kidobásra ítélt, de fogyasztható élelmiszereket egy raktárba, ahol aztán szétosztja a rászorulóknak.

Miközben mesélt, kiolvasztott a fagyasztóból két zacskó, saját főzésű marhapörköltet, a zárt belső udvaron álló rezsón felmelegítette, kifőzött hozzá egy zacskó tésztát és a helyhez képest gondosan megterített egy fonott, műanyag rattan asztalkán.

Amikor eljött a lefekvés ideje, házigazdánk átengedte nekünk a szobáját, az egy szem ággyal, amin én aludtam, saját hálózsákomban. Attila az ágy előtt, a saját, felfújható matracainkon, András pedig a tető nélküli, kövezett udvaron - a szabad ég alatt (ahol az előző képen a kartonlapok hevernek a földön).

Ott a kék lepedővel fedett kanapé a jobb oldalon... előtte feküdt párom, a padlón. Mi tagadás, éjjel időnként gyanús kaparászást hallottunk a lomok irányából...

Reggel, ébredés után András frissen főzött kávét és hagymás tojásrántottát készített nekünk. Ajándékot is kaptunk: a tabletthez egy klassz, cipzározható bőrtokot, én pedig egy műanyag klumpát!

Amíg Attila elrendezte a csomagjainkat a bicikliken (ketten nem fértünk oda), eltűnődtem pár dolgon: vendéglátónkon és azon, milyen gondolatok futottak át az agyunkon az érkezésünket követő másodpercekben, és hogyan változott meg az első benyomásunk, ahogy kezdtük megismerni Andrást, az EMBERt.

Két csodálni valót is találtunk rajta illetve benne: hihetetlen, mennyi jóindulat és mások iránti szeretet van a szívében, holott maga is támogatásra szorulna. A másik, hogy szerény körülményei dacára boldog ember, jól érzi magát a bőrében, és úgy érzi, mindene megvan, nem kesereg semmi miatt, nem sopánkodik azon, hogy ő milyen szerencsétlen, inkább próbál segíteni másokon. Egy szóval jellemezve: Életművész!

Búcsúzáskor azt mondta, szívesen lát minket a visszafelé vezető utunkon is. Ha arrafelé megyünk, biztosan megpihenünk nála!