Öt nap pihenés után elindultunk Gibraltárból visszafelé, azaz Magyarország felé. Azt már tudtuk, hogy a tél beálltával nem tudunk hazáig bringával menni, mert mínoszokban, hóban, fagyban én tuti nem tekernék, de gondoltuk, megyünk, amíg lehet.

Reggel szemerkélő esőre ébredtünk, ami nem dobta meg az úti kedvünket. Gibraltár Tariffa felöli része teljesen felhőkbe burkolózott és az autóútat sem lehetett látni.

Attilám talált az útvonaltervezőben egy rövidebb utat, ami a tengerpart mellett vezetett ki La Líneából, így nem kellett rögtön Gibraltár után felmennünk az A7-es útra. Pénteken különösen nagy forgalomra lehetett számítani, az eső is egyre jobban esett, ezért buzgón rábólintottam a rövidebb útra. Julcsi persze nem hazudtolta meg magát, ismét rászedett: pár km után az út átment járdába, majd minden előzetes figyelmeztetés nélkül megszűnt, azaz beletorkollt egy bokorba!

Nagyon nem kell részleteznem, milyen úton haladtunk tovább, a képek elég beszédesek. Az esőáztatta vörös agyagban nehézkesen tudtunk tekerni, többször közel álltam ahhoz, hogy kicsússzon alólam a bringa, és a sárban landoljak. Hosszú szakaszokon csak tolni lehetett a Gepidákat, a sziklákkal tűzdelt meredélyen pedig nekem már az sem ment, így Attila segített.

Kemény 5 km volt, de elvem, hogy soha nem fordulok vissza, inkább átvergődök minden akadályon :) Szerencsére a sártenger túlsó oldalán egy faluban lyukadtunk ki, ahol már rendes aszfaltút várt minket. Azaz előtte még el kellett mennünk egy marhacsorda mellett. Az Alboinok jól bírták a zord terepet, ismét én voltam az, akin kifogott a sár és a meredek, köves út :(

Innentől aztán sima utunk volt, bár kellőképpen izgalmas. Az autóutat nem úsztuk meg, és amikor ismét egyesült az autópályával, kénytelenek voltunk a szalagkorlát melletti keskeny járdaszerűségen gurulni, ami alaposan lelassította a haladást. Be is sötétedett, mire megérkeztünk Leventéékhez, akiknél odafelé már vendégeskedtünk. Sajnos a kis Noel épp beteg volt, de azért örült az ajándékunknak, egy kis autónak :) Mivel egy szálláshelyet kihagytunk, kereken 100 km lett a nap végére, de elég jól bírtuk. Engem inkább csak a stressz amortizált le.

Másnap szintén 100 km volt a terv, mert újabb szállást hagytunk ki. A Malagába vezető hídakkal  ezúttal nem volt gondunk, mert már ismertük a kavicsos kerékpárút és az autópálya mellett a hídon átvezető járda titkát. Azért volt egy kis stressz, utólag bevallhatom, de inkább a nagy forgalom miatt. Malagában pihenés gyanánt városnéztünk.

Malagát elhagyva könnyű szakaszhoz értünk, gyér forgalommal, egyenes, sík országúton. Lazán mehettünk volna tovább, csakhogy kötve voltunk a neten fellelhető szállásokhoz. Éjszaka egy számunkra eddig ismeretlen kempingben aludtunk, amely az eddigi talán legklaszabb kemping volt, kedves, angolul is beszélő recepcióssal, kis társalgóval, játszótérrel, padokkal, és az országút túloldalán a tengerrel.

Ja, majd elfelejtettem, ezen a napon újabb különleges számot mutattak a komputereink:

Harmadnapra már simán bevállaltuk az újabb 100 km-t. Sajnos nem kalkuláltuk be, hogy végig emelkedők és lejtők vártak ránk, nem is akármilyenek. Újfent fotózkodtunk az N340-es út 300 km-es táblájánál, ahol egy csapat hegyi kecske szemezett velünk a szemközti szikláról, azon morfondírozva, hogy leugorjanak-e hozzánk vagy sem.

Ezen a szakaszon motorosok duhajkodtak, azaz iszonyatos sebességgel, dübörgő motorokkal száguldottak, a kanyarokban úgy bedőlve, hogy a térdük szinte súrolta az aszfaltot! Félelmetes volt még nézni is! A napsütés és a vasárnapi gyér forgalom rengeteg motorost csalt a szabadba, főleg az ilyen adrenalinfröccsöt adó terepre. Sok időnk azonban nem volt miattuk aggódni, mert a meredek kapaszkodókon örültünk, hogy bírtuk szuflával. Próbáltunk spórolni az aksikkal, ennek ellenére az egyik teljesen lemerült, utunk során először! A másikban 1 (!) km-re elegendő erő maradt, amikor begurultunk a már ismert tengerparti kempingbe, ahol ezúttal kedvesen üdvözölt minket a recepciós. Azóta valamicskét haladtak a felújítási munkákkal, legalább már gond nélkül megtaláltuk a WC-t! A szélcsendben nem csapkodták a hullámok sem olyan hangosan a partot, mint a múltkor.

Nem sokkal előtte találkoztunk egy spanyol fiatalemberrel, aki éppen körbebicajozta az országot, tök egyedül, sima bringával. Kicsit beszélgettünk vele, és egy darabig egyfelé vezetett az utunk. Oda-vissza előzgettük egymást, végül ő nyert :) A maga 26 évével nem csoda, hogy lehagyott minket...

Éjjel a kimerültségtől úgy aludtunk, mint a tej. Másnap korán akartunk indulni, hogy ne túl későn érkezzünk meg Csabihoz és Ibihez Almeriába, akiknél Gibraltárra menet már vendégeskedtünk és a visszaúton is szeretettel meghívtak minket pár napra. Kb. 90 km várt ránk, ami az előző napok folyamatos 100 km-es átlagához képest simán teljesíthető volt. Azaz csak lett volna, ha nem szól közbe egy váratlan esemény... de erről a következő blogomban írok.