Engem mindig mindenki vagány csajnak tartott. Tizenévesen csakúgy, mint közel a hatvanhoz. Hogy mégis mennyire félős vagyok, az csak mostanában derült ki, főként a (vad)kempingezés alatt. Valahányszor sátorban alszunk, márpedig 10 éjszakából 8-at kénytelenek vagyunk, engem elfog a félsz. Attilám hamar elalszik, én viszont csak forgolódom és a legvadabb elképzeléseket vetítem le lelki szemeim előtt. Mi van, ha ránk dől egy fa vagy csak egy nagyobb faág? Vajon agyoncsapna? Mi van, ha idetéved egy vaddisznó és harcot kezd a területéért? Elvégre mi betolakodók vagyunk az erdőben. Mi van, ha ránk támad egy kóbor kutya? Mellesleg ezidáig egyet sem láttunk... Mi van, ha rossz emberek leütnek, kirabolnak, netán megölnek? Szóval minden este, sötétedés után, a 120x210 cm-es sátorba zárva, jönnek a félelmek.

Tegnap éjjel a derékfájástól nem tudtam aludni. Egy lakótelep szélén vertünk sátrat, fák és bokrok takarásában, az autópályától karnyújtásnyira, szó szerint, mert csupán egy magas betonfal választott el a folyamatosan áramló autóktól. Egy ott lakó idős hölgy ajánlotta a helyet, bizonygatva, hogy a környék biztonságos. A bringák aksiját a hölgy lakásában tölthettük reggelig, igen kedves gesztus volt tőle, hogy megengedte. Nem volt okom kételkedni a szavában, és mégis... mielőtt Attila elaludt, a közelünkben fiatalok beszélgettek, elég hangosan. Nyilván nem sejtették, hogy a parkolótól pár métere két fáradt vándor aludni vágyik. Mi pedig lélegzet-visszafojtva füleltünk, nem közelednek-e lépések vagy akár a hangok. Éjfél körül már csak az autók motorzaja hallatszott, a környéken mundenki az igazak álmát aludta. Csak én nem. Azon gondolkodtam, hogy miért van bennem ez a sok félelem. Hiszem, hogy Isten vigyáz ránk, hogy Nélküle nem jutottunk volna ilyen messzire, higy Neki köszönhetően kerültünk ki jól minden veszélyes helyzetből. És mégis... a félelmek olykor erősebbek a hitnél és a bizalomnál. Azon törtem a fejem, mi lehwt ennek az oka. És hirtelen rájöttem! A média naponta plántálja belénk, hogy az emberek rosszak, gonoszak, gátlástalanok. És nem csak a migránsokra kell ezt érteni, hanem általában. Amúgy a hangosan trécselő fiatalok franciául beszéltek, tehát pont nem migránsok voltak. Nekünk ugyan közel két éve nincs tévénk, hiradót nem nézünk. Viszont a facebook-on akarva-akaratlanul belebotlok olyan posztokba, cikkekbe, amelyek erőszakos cselekményekről számolnak be. Még ha át is görgeti az ember, a címe és az első sora eljut az agyunkig. A tudatalattink pedig megőrzi ezeket a félekem- és gyűlöletkeltő hireket vagy épp álhíreket.

Meg kell mondjam, nem igazán éreztem megkönnyebbülést, miután megvilágosodtam a félelmeimet illetőn. Sőt, sokkal inkább elkeseredtem, hogy enbyire manipulálható vagyok... és mindenki az! Hagyjuk, hogy  negatív dolgokkal teletömjék az agyunkat, míg aztán már senkiben nem merünk megbízni...

Hát nem! Én nem fogom hagyni! Az utunk során naponta találkozunk jó, segítőkész és kedves emberekkel. Isten naponta megmutatja, hogy nem teljesen romlott még ez a világ, csak újra meg kell tanulnunk bízni. Másokban és Benne!