Montpellier-ből kora reggel indultunk, mert azt terveztük, hogy megdöntjük eddigi napi távrekordunkat, a korábbi 103 km-t. Na nem azért, mert annyira hajt minket a sikerélmény, egyszerűen azért, mert a következő kemping a net szerint 114 km-re volt. Alig mentünk 10 km-t, amikor a bicikliút egy hosszú, keskeny földnyelvre vitt minket, melynek egyik oldalán a tenger, másik oldalán csatorna van, vagyis viz szegélyezi véges végig. Az aszfaltos utat nyomban felváltotta a murva, kisebb-nagyobb kövekkel tarkítva. Alig győztük kerülgetni őket. Reménykedtünk, hogy hamarosan jobb lesz az út, ám egyre silányabb lett.
Na, amikor átváltozott sártengerré, engem elöntött a víz. Visszafordulni már késő lett volna, ahhoz túl sok km-t jöttünk, így muszáj vol továbbmenni. Egy darabig kerülgettem a tócsákat, de aztán feladtam. Attól féltem, hogy a víz alatt megcsúszik a kerék, és nyakig sáros leszek. Végül Attilám megmentett: átgurult a saját bringájával egy hosszabb szakaszon, és gyalog visszajött értem. A kezemet fogva átvezetett a víz mellett szárazon maradt keskeny sávon, majd visszament az én bringámért, és áthajtott azzal is. Ezzel a módszerrel tettünk meg kb. 2 km-t. A Gepidák nagyszerűen helytálltak, Attila pedig maximálisan megbízott bennük, ezért sikerült szárazon átjutnia. Én magamban nem bíztam eléggé, mert rutintalan vagyok sáros terepen. Nagyon megörültünk, amikor végre száraz talajon jártunk. Ám a következő szakasznak is megvolt a nehézsége, ugyanis ott megszáradt keréknyomok borították az utat. Ha kimész egy nyomból, könnyen borulás lehet belőle!
Bár engem jobban kikészített ez a durva "kerékpárút", azért Attila is látványosan örvendezett, amikor a végére értünk a kb. 10 km-es, embert és biciklit próbáló útnak. A Gepidák újabb arcukat mutatták meg: Bár országútra tervezték őket, de szuperül megállták a helyüket terepen is! Még defektet sem kaptunk, ami kész csoda :)
Nem sokkal később találkoztunk egy tüneményes angol házaspárral az aszfaltos, mesésen jó kerékpárúton. Ők tandemmel kirándulgattak Bristolból a Földközi-tenger partjáig, így volt miről beszélgetnünk velük. Búcsúzáskor megvásároltak 60 km-t, az egyesület javára :)
Innentől viszonylag nyugodtan, kissé erősödő szélben tekertünk Narbonne-ig, ahol beültünk egy Mekibe aksit tölteni, és megenni a szokásos zacskós levesünket. Komolyan mondom, jutalékot kérhetnénk a Knorr cégtől, annyiszor reklámozzuk őket :)
A lényeg, hogy közben egy kedves francia hölgy segített nekünk a környék egyetlen, még nyitva tartó kempingjét: egyszerűen körbetelefonálta a szóba jöhető 3-at és csak egy vette fel. Persze a legtávolabbi, mert Murphy sosem pihen... Még 14 km várt ránk úgy, hogy már kb. 100 mögöttünk volt, és épp csak kifújtuk magunkat. De nem volt más választásunk. Összecihelődtünk és elindultunk a kempinghez.
Amire nem számítottunk: a délutáni szél közben viharossá fokozódott. 50-60 km/órás erejével szabályosan odébb tette alattam a biciklit, főleg, ha oldalba kapott. Az út igazi horrorfilmmé változott! Egy kb. 3 km-es szakaszon kénytelenek voltunk leszállni és tolni a Gepidákat, mert annyira dobált a szél. Olyan érzés volt, mintha valaki kigáncsolná a lábamat gyaloglás közben... valahányszor kisebb facsoport vagy egy-egy domb mellett kutyagoltunk, felszálltunk és tekertünk pár száz métert.
Rég imádkoztam ennyit, mint ezen a 14 km-es szakaszon. Kértem Istent, hogy szelidítse meg a szelet, hogy az éj beállta előtt eljussunk a szálláshelyünkre. Egyszer csak egy hídhoz érkeztünk, ahol még jobban fújt a szél, ráadásul elfogyott a biciklisáv is. Kamionok és autók száguldottak el mellettünk. Közöltem Attilával, hogy én itt tuti nem gurulok át! Mivel az útszéli fémkorlát és a híd korlátja között volt egy keskeny, egyszemélyes járda, abban maradtunk, hogy Attika átgurul, a túloldalon, ahol újra van biciklisáv, leállítja a Gepidáját és visszajön az enyémért, én meg átsétálok a járdán. Aztán, ahogy tekintetemmel követtem a páromat, miközben a széllel birkózva áttekert a híd túlsó oldalára, hirtelen belém hasított: nem hagyhatom, hogy még egyszer megtegye miattam ezt az utat. Abban is biztos voltam, hogy ha nem szedem össze magam, gyalog nem érünk oda sötétedés előtt. Hátranéztem, pont nem jött semmi. Ellöktem magam a járdaszegélytől és mereven előre nézve elindultam Attilámhoz. Isten vigyázott rám, mert egészen addig, amíg ki voltam téve a szél gyilkos erejének, nem jött még egy autó sem.
A normál esetben maximum egy órás út több mint két órás lett, de a lényeg, hogy megérkeztünk épségben. Bejelentkezés közben elgondolkodtam azon, milyen csodásan működik Isten: nem a szelet csöndesítette le, ahogy kértem tőle, hanem nekem adott erőt és bátorságot, hogy el tudjak tekerni a kempingig!
Alig állítottuk fel a sátrat, besötétedett. Bár a szél felöli oldalon védett minket egy élősövény, egészen reggelig tépázta a szél a sátrunkat, még a hálófülke fala is folyamatosan lebegett. Legrosszabb a fák fülhasogtató susogása volt, nem csoda, hogy alig tudtam aludni tőle. 8-kor még kérdéses volt, hogy tovább tudunk-e menni, aztán 10 órakor egy csapásra szélcsend lett. Mintha az előző este és éjszaka csak egy rémálom lett volna. A karjaimban és a vállaimban jelentkező izomláz azonban értésemre adta, hogy valóban átéltük ezt a kalandot is. Pedig mi beértük volna a délelőttivel :)
