Hétfőn reggel valóban sikerült korábban indulnunk, alighogy felkelt a nap, mi már úton voltunk Almeria felé. Derült, szélcsendes idő volt, minden adott ahhoz, hogy jól haladjunk. Ám ahogy az lenni szokott, a legváratlanabb pillanatban beütött a krach!

Az egyik falucskánál még semmi bajom nem volt, vidáman mosolyogtam, amikor Attila lefotózott a településtáblánál.

A következő falunál elkezdett szurkálni a hasam a köldök magasságában. Majd elmúlik, gondoltam, és pedáloztam tovább. Hiba volt! A következő emelkedőnél már annyira fájt, hogy meg kellett állnom, mert nem bírtam tekerni. Szerencsére a kanyarban, a tengerpart fölötti sziklakiszögellésen volt egy elég nagy parkoló, így nem az út szélén parkoltuk le a bringákat. A tenger felöli korlátnál leültünk egy kőpadra, bekaptam egy fájdalomcsillapítót és vártuk, hogy hasson. Újabb hiba! Nem hogy hatott volna, a fájdalom egyre elviselhetetlenebb lett, és már az egész hasamra kiterjedt. Ekkor a partról felvezető keskeny aszfaltúton megjelent egy autó. A sofőr habozás nélkül felajánlotta, hogy elvisz a legközelebbi orvosi rendelőbe - visszafelé a 3. faluba, amin úgy fél órával korábban átkerekeztünk. Pár percünk maradt eldönteni, hogyan tovább, mármint a biciklikkel. Az világos volt, hogy Attila két bringát nem tud egyedül elvinni, de engem sem akart egyedül elereszteni, így bedobált a hátizsákokba néhány fontos holmit, eltolta a két bicajt a parkoló legtávolabbi részéhez, és mindkét biztonsági zárral összelakatolta őket. A többit Istenre bíztuk...

Az orvosi rendelőben nem akartak fogadni, mondván, sok a beteg, menjek vissza délután. Ekkor már majdnem sírtam a kínoktól, amit vélhetően az asszisztens is látott, mert bement az orvoshoz, és amikor kijött, mondta, hogy bemehetek. A doktornő megvizsgált, majd egy kis helyiségbe kísért, ahol bekötöttek egy infúziót, nagy adag fájdalomcsillapítóval.

Mivel a doktornő nem beszélt semmilyen emberi nyelven a spanyolon kívül, messengeren felhívtuk Szabinát, almeriai barátaink lányát, aki szerencsére épp ráért és elvállalta a tolmács szerepét. Megtudtuk, hogy ha nem csitul a fájdalom rövid időn belül, a doktornő mentőt hív, ami bevisz a motrili kórházba. Puff neki! Tegnap áttekertünk azon a városon, kb. 35 km-re onnan! Valahogy a szenvedés közepette is jobb lett volna a tudat, ha legalább Almeria felé vitt volna, nem pedig visszafelé... Mire mindezt végiggondoltam, már meg is érkezett a mentő. Ajándékba magammal vihettem a még cseperésző infúziót. Ülve utaztam, Attikám tőlem karnyújtásnyira. Végig fogtuk a biztonsági öv két szalagját, hogy távol tartsuk a hasamtól, ami már a póló érintésétől is piszkosul fájt. Mit ne mondjak, nem állt mosolyra a szám...

Amint megálltunk a kórház hátsó bejáratánál, beültettek egy kerekesszékbe. Te jó ég, itt a vég! - futott át az agyamon, miközben betoltak a betegfelvételi pulthoz. Az időérzékemet teljesen elveszítettem, mintha egy örökkévalóságig tartott volna, amíg felvették az adatokat és továbbgurítottak. Kissé megnyugtatott, hogy Szabina szinte folyamatosan vonalban volt és tolmácsolt, ha szükség volt rá. Örök hála neki!

És most álljon itt egy tényszerű, személyes élményeken alapuló beszámoló a spanyol betegellátás minőségéről, egy átlagos spanyol egészségügyi intézmény állapotáról. Nem szándékom semmiféle összehasonlítást tenni a magyar viszonyokkal, csupán kihozni a legjobbat ebből a számomra szörnyű fizikai megpróbáltatásokat hozó napból. Mert ugye ha nem kerülök kórházba, most nem oszthatnám meg veletek a tapasztalataimat :)

A legérdekesebb és legszembetűnőbb a magasszintű szervezettség és a dolgozók részéről megnyilvánuló higgadtság volt, amit már-már szenvtelenségnek is lehetne nevezni. Először betoltak egy pici helyiségbe, ahol megmérték a vérnyomásomat. Feljegyezték, majd kitoltak a folyosóra. Pár perc múlva jött egy másik betegszállító, aki áttolt egy kb. 10 méterre lévő másik helyiségbe. Itt vért vettek, azután ismét kitoltak a folyosóra. Újabb percek múlva értem jött egy 3. betegszállító, betolt egy újabb helyiségbe, ahol EKG-t csináltak és mindjárt rajtam is felejtették a ragacsos tappancsokat, hátha kellenek még. Kezembe nyomtak egy műanyag poharat, hogy alkalomadtán pisiljek bele és vigyem vissza nekik a termést. Ment minden rutinosan, gördülékenyen, csak egy valami veszett el ebben a nagy szervezettségben: maga a beteg! Az ember, aki mindeközben a kínok kínját állta ki, és senkitől nem kapott egy biztató szót, egy bátorító mosolyt! Szegény Attilám is halálra rémült, mert senki nem mondott neki semmit. Még jó, hogy mindenhová jöhetett velem. Kezében a telefon, hogy azonnal tudja hívni Szabinát, ha fordítani kell.

Az első, aki meglátta bennem az embert, egy fiatal orvos volt. Elviselhetetlen fájdalmaimat látva elrendelte újabb infúzió bekötését, ezúttal egy elefántnak is elegendő fájdalomcsillapítôval. Már meg sem lepődtem, hogy megint kitoltak a folyosóra. Az ikszedik betegszállító - már nem számoltam őket - elvitt röntgenre. A våltozatosság kedvéért lifteztünk egyet. A röntgenasszisztens volt az első a munkájukat gépiesen végző dolgozók közül, aki őszinte együttérzést mutatott, miközben fekve is és állva is felvételeket kèszített a hasamról. Biztató mosolya erőt adott, persze a fájdalomcsillapītô is kezdett hatni.

Újabb várakozás a folyosón, a doki rendelője előtt. A fájdalom 10-es skálán mérve a korábbi 11-esről apró léptekkel lekúszott 9-esre, én pedig a kimerültségtől és a gyógyszerektől el-elbóbiskoltam. Ifjú és egyre szimpatikusabb dokim utasítására betoltak egy pihenőszobába. Az egyik fal mentén kényelmes bőrfotelek sorakoztak, néhány betegnek infúzió csordogált a vénájába.

A szemközti falnál gurulós ágyak, rajtuk szundikáló betegek, az elmaradhatatlan infúziókkal. A fotel lényegesen komfortosabb volt a kerekesszéknél, ám mielőtt mélyebbre zuhanhattam volna az álmok fájdalommentes világába, kedvenc doktorom átvitetett egy huszadik vizsgálóba. Utána levittek CT-re, immár egy gurulós ágyon, amit egészen a távozásomig meg is tarthattam, így a nap hátralevő részét nagyjából vízszintesen tölthettem. A karomba épített kanült nem hagyták üresen árválkodni, amint kifogyott egy tasak, már hozták is a következőt, mintha eltökélt szándékuk lett volna, hogy rám pocsékolják a raktárkészletük javát!

 A dokik nagyjából 8 óránként váltották egymást, de mindegyik úgy negyedóránként rám nézett. Nem csak azért, hogy élek-e még, hanem hogy lássák, javult-e az állapotom. Kis ideig egy műtét lehetőségét is rebesgették, holott akkor még csak tippelgették, mi lehet a bajom. A sebész hölgyike aztán letett róla, kizárva a vakbélgyulladást. Késő este újabb röntgen következett, ami megerősítette a gyanújukat: vékonybél-gyulladás. Ezt a CT is alátámasztotta, mivel egy bélszakaszon határozott és jelentős megnagyobbodást mutatott, az első röntgennel egyetemben. Már akkor elkezdtek antibiotikumot is adagolni. Közben kaptam egy beöntést, ami cseppet sem dobott korábbi hangulatomon! Viszont már az első nagy vécézés határozottan enyhítette a hasam feszülését. Reggelig még vagy 4-szer botorkáltam el a mosdóig, Attikám kíséretében. Ugyanis vinnem kellett magammal a 2-3 infúziós zacsit is, és elkelt a segítség :)

Szóval a 2. röntgen már javulást mutatott, a duzzanat kisebb lett a vékonybélben. Ezen felbuzdulva reggel újabb adag antibiotikumot nyomtak belém a fájdalomcsillapító mellé. Az sajnos senkinek nem jutott eszébe, hogy ekkor már közel 40 órája nem ettem, igaz, nem is voltam éhes. Sokkal inkább zavart, hogy Attila is éhezett, merő szolidaritásból. Inni sem kaptam, mondván, hátha mégis műteni kell, így a nyelvem és a szám olyan volt, mint a kiszáradt szivacs...

A reggeles doktor néni, aki szintén a gyerekem lehetett volna - az általunk látott orvosok átlagos életkora tuti nem érte el a 30 évet -, miután mondtam neki, hogy sokkal jobban vagyok, 10-es skálán 3-as fájdalommal, kezembe nyomta a zárójelentést és máris érzékeny búcsút akart venni. Még volt annyi időm, hogy gyorsan értésére adjam, igényt tartanánk a betegszállító mentőre, tekintve, hogy nem helybéliek vagyunk. Mázlink volt, mert ellenvetés nélkül megrendelték nekünk a mentőt, ami hamarabb odaért, mint ahogy lefolyt az utolsó 3 adag infúzió, ezért még a mentősnek kellett várnia ránk.

Ennél is nagyobb mázli volt, hogy a mentős első szóra elvitt minket oda, ahol a bringákat hagytuk, tehát két faluval arrébb, mint ahonnan előző nap bevitt Motrilba.

És ekkor ismét szembesültünk azzal, milyen hatalmas Isten: a Gepidák érintetlenül vártak ott, ahol hagytuk őket, rajtuk hiánytalanul az összes csomagunk!

Hálát adtunk Istennek, amiért vigyázott minden értékünkre kényszerű távollétünk alatt. Azután erőért fohászkodtam, hogy a kb. 24 órás gyógyszerezéstől kábán el tudjak tekerni a 22 km-re fekvő Adrába, ahol buszra szállhattunk Almeria felé. És igen, sikerült, bár volt néhány kisebb emelkedő, ami majdnem kifogott rajtam.

A zárójelentésben javasoltak további gyógyszerszedést, minimum egy hétig, valamint beleírták, hogy állapotromlás esetén azonnal menjek vissza. Mármint Motrilba! Na, ezen jót mosolyogtam, hiszen tudtam, hogy már aznap este kb. 120 km-re leszünk onnan. A diagnózis szerint nem javasolt további kerékpározás, pontosabban, ha tovább tekerészek, vállalom egy esetleges műtét kockázatát... A betegség kiakakulása is a túl sok bringázás eredménye volt, mint azt elmagyarazták, ugyanis a tartósan előregörnyedt testtartásban végzett tekeréskor gyakorlatilag naponta sok ezerszer hasba rúgtam saját magam, mégha nem is brutális erővel. A vékonybél lassacskán dagadni kezdett, míg aztán tiltakozása jeléül akkora fájdalommal árasztott el, amitől eszembe sem jutott az orvosi javaslatot semmibe véve folytatni a túrát.

Hálás vagyok, amiért gond nélkül sikerült teljesíteni a vállalásunkat és eljutottunk Gibraltárig meg még egy kicsit visszafelé is!

Még lesz néhány poszt arról, hogyan sikerül a lábadozás a barátainknál Almeriaban és Puerto Saguntóban, majd Vinarozban, és hogy hogyan jutunk haza Magyarországra a biciklikkel együtt.