Utolsó két olaszországi éjszakánkat két különböző kempingben töltöttük. Egyik lepukkantabb volt, mint a másik. Ami közös volt bennük: mindenért fizetni kellett! Melegvizet még a mosogatónál is csak pénzbedobással lehetett varázsolni, sehol egy tenyérnyi zöld terület, a talaj betonkemény (élmény a cölöpöket leverni, meg is halt a fele), sehol egy asztal, se szék, mondván, hogy már bezárt a büfé. A recepciós illetve tulaj egyformán faragatlan tuskó volt, zéró segítőkészséggel megáldva.

Ezek után nem csoda, hogy lelkesen száguldottunk át az olasz-francia határon - egy több mint 600 m-es alagúton, aminek volt biciklisávja. Már itt érződött a két ország közötti különbség. Az út végig a tenger közelében vezet, s bár itt is vannak emelkedők, lejtők és kanyarok, sokkal lájtosabbak, mint az olasz oldalon. 

A települések szinte egybeépültek, sokszor nem is láttunk kezdete-vége táblát. Monacót pl. le akartuk fényképezni, de valahol a már lakott részen, egy kis körforgalom szélén, növényzet mögé rejtették, mire észrevettem, a nagy forgalom miatt nem tzdtam megállni, hogy lekapjam. Maga a város nagyon szép, rendezett, de kissé zsúfolt. Az utcák szűkek, sok az autó, mégis úgy érezrem, jobban vigyáznak a biciklisekre, mint az olasz utakon.

 Egy járókelőtől megtudtuk, hogy Monaco és Monte Carlo ugyanaz. Kicsit megütközve nézett ránk, hogy mi ezt nem tudtuk :)

Hamarosan 25 fok fölé emelkddett a hőmérséklet, nem győztünk vetkőzni, még jó, hogy rutinosan rétegesen szoktunk öltözni. A napsütés, a pálmafák, az azúrkék tenger (innen a partszakasz neve: Cote d'Azur) és a bőrünket kellemesen simogató szél olyan, semmihez sem fogható érzéssel töltött el, hogy nyomban feledtem minden viszontagságot, az izomlázat, a feszültség okozta görcsöket, a hideg éjszakákat, a sátorozással járó kényelmetlenségeket (a kézzel mosást, a zacskós leveseket stb.). Hatalmas sóhajjal leeresztettem, mint egy lyukas gumimatrac, és csak ennyit mondtam: Már ezért megérte! Attilám szótlanul átölelt, de az arcára kiült átszellemült mosoly elárulta, hogy pontosan erre gondol ő is :)

Nice-be, azaz Nizzába érve kellemes meglepetés fogadott minket:  part mentén széles, két sávos bicikliút, amelyen, mint kiderült, egészen a kempingünkig eljutottunk. Közben egyik oldalon a tengert, a másikon a hosszan elnyúló várost csodálhattuk, palotaszerű szállodáival, műemlékeivel.

A Hippodrom kemping kb. 8 km-re van a várostól, de mibt írtam, egybefolynak a települések. Itt is csupa nagyszerű felismerésben volt részünk: ingyen van a melegvíz, nem áll el 2 vagy 3 perc után, így este végre megejthettük a már rég esedékes hajmosást is :) Van mosógép, ami működik is, igaz, 4 euró/mosás, úgyhogy alaposan teletömtük, sőt, a szárítógépet is igénybe vettük. Hihetetlen, de még olcsóbb is ez a szállás, mint az olasz kempingek többségében!

Két negatívuma azért ennek is van: itt sincs fű, és a kavicsos talajba alig mentek be a sátorcölöpök, ezért belülről körberaktuk nehezékekkel. A másik, hogy a mosdó közelsége nagy zajjal jár. Mindenki csapkodja a WC-ajtókat késő este és hajnalok hajnalán is, nyilván úgy, mint otthon... Egy kis kuriózum: az egyik alkalmazott hölgy magyar, Izabellnek hívják, és nagyon megörült nekünk!

Menton - Monaco - Nice (Nizza) - Cannes - Toulon - Cassis - Aix en Provence - Arles - Montpellier

Összesen kb : 440 km

Az Ėdes életből, amiről kiderült, hogy nem is olyan édes, kora reggel indultunk útnak, hogy mielőbb leérjünk a tengerhez. Fél órán belül le is gurultunk Albissolába.

Innen szinte végig låttuk az útról a tengert. Savonán elég sokåig tartott åtvergődni a délelőtti csúcs miatt. Kb. 20 km-t tettünk meg egyenletes, 25 km/h tempóban, amikor az egyik körforgalomnál egy útépìtő munkás odakiáltott nekünk valamit, persze olaszul, amiből csak annyit értettük: finale. Már csak azt nem tudtuk, minek van vége. A körforgalomból a másik kiállási lehetőség az autópálya lett vola, amit most inkább kihagytunk :). Több autó is ott hajtott ki, ahol mi, és a városkába érve több embert is megkérdeztünk, arra van-e Imperia, és mindenki bólogatott, hogy : Si, si! Megnyugodva tekertünk tovább, ám egy kiadós emelkedő tetején, a város végén útlezáró kordont találtunk. Állítólag kőomlás maradékait takarították el az útról, ezért nem engedtek tovább senkit. Két versenybiciklis, darabonként minimum 70 évesek, mondta nekünk, hogy majd ők mutatják nekünk a másik utat, amin megkerülhetjük a lezárt szakaszt. Olyan tempóban gurultak visszafelé, hogy alig bírtuk követni őket. A főútról hirtelen balra kellett kanyarodni Finale Liguria felé. Ekkor esett le, miről beszélhetett a munkás a körforgalomnál. Nem nagyon bosszankodtunk a feleslegesen megtett pár km miatt, csak követtük a két őszhajú bringást. Egyszer csak az út durván emelkedni kezdett, és rögtön turbóba kellett tenni a motort, a sebváltót pedig ötösbe. Nyomban le is előztük a két aggastyånt, akik szemlátomást komoly erőfeszítést tettek, hogy ne guruljanak vissza. Ha nincs az elektromos rásegítés, én tuti nem bírtam volna, sőt, Attila se. Az emelkedők nemhogy fogytak volna, egyre feljebb és feljebb vittek, hajtű kanyarokkal tarkítva. Autókkal csak elvétve találkoztunk, szerencsére, mivel az út igencsak keskeny volt. Nagyon koncentráltam a tekerésre, tudtam, ha csak egy pillanatra is abbahagyom, a Gepida motorja leáll, és akkor nem tudtam volna elindulni sem ekkora emelkedőn. Egy kis beugrónál muszáj volt megállni, és akkor lepillantottam az alattunk tátongó mélységbe. Olyan pazar látvány tárult a szemünk elé - az alant elterülő városkák, a dombok és erdők és persze a tenger -, hogy rögtön arra gondoltam, kár lett volna lemaradni róla. Minden erőmet összeszedve folytattam a tekerést (Attila megtolt elinduláskor!). Mint kiderült, egy egész hegyet kellett mekerülni. Végre lejteni kezdett az út, vissza a tengerhez. Folyamatosan fékezgetni kellett, mert nemcsak az emelkedők, de a lejtők is brutálisan meredekek voltak. Ez az elterelés 16 plusz km-t jelentett nekünk, igaz, kb. 5 km-rel előbbre jutottunk ki a főúton.

Másnap újult erővel keltünk útra, mert tudtuk, hamarosan megpillantjuk a tengert. Emelkedők és lejtők váltogatták egymást, de valahogy át kellett vágnunk az Appenineken.Stefano azt mondta, Sasselóig lesznek a durvább emelkedők, onnan szinte már csak gurulni kell a következő kempingig. Ehhez képest nagyot koppantunk, mert a városka után várt még ránk egy nem túl barátságos, 5 km-es kaptató.

Attila próbaképpen kikapcsolta a Gepida motorját, de néhány méter után belátta, hogy ekkora emelkedővel már nem bírkózik meg önerővel. Igaz, addigra bő 80 km volt a lábunkban. Öt óra felé végre megérkeztünk a Dolce Vita kempingbe. Annyira fáradtak voltunk, hogy már az sem zavart bennünket, hogy a hely nélkülözött szinte minden konfortot, sőt, nem találtunk egy zsebkendőnyi füves területet sem, így kénytelenek voltunk piciny sátrunkat a köves, kemény talajon felállítani. A tulajdonos legalább kedves volt, bár az olaszon kívül nem beszélt más emberi nyelven. Most vettem csak igazán hasznát az évekkel korábban, a családom körében szerzett activity-s tapastalatomnak, így még az időjárásról is el tudtunk beszélgetni kézzel-lábbal mutogatva. Ezen az éjszakán jobban aludtunk, mint utunk során valaha, pedig erősen fújt a szél.

Ha valaki tudja, miért fekve jelennek meg a képeim, amikor a telón állnak, kérem, segítsen privát üzenetben! Erdélyi Margit FB

Graziéból, az elhagyatott kempingből Cremona felé vettük az irányt. Ismét egy forgalmas főúton haladtunk, ahol rengeteg kamion húzott el mellettünk. Annyira koncentráltam, hogy a záróvonalon tudják maradni, hogy valóságos megváltás volt számomra, amikor begurultunk Cremonába. A város szélén lévő kempingben 2 éjszakát töltöttünk el. Számunkra különlegesnek számított az automata beléptetőrendszer, amihez nem kellett recepciós. Csak rátoltad a biciklit az aszfaltra festett sárga téglalap. és a gép már ki is adta a kártyát, amellyel kinyithattad a kaput. Másik újdonság nekünk az 50 centtel működő zuhanyzó volt. Ennyi pénzért 2 percig élvezhetted a meleg vizet. Jó lenne a mi kempingünkbe is beszerezni ilyen automatát :) Végre moshattunk is, igaz csak kézzel. Sajnos az eső eleredt, mielőtt a ruháink megszáradtak volna, ezért éjszakára a mosdó előtti teraszra teregettünk. A szombatot városnézéssel töltöttük. Az eső csak szemerkélt, így nem zavarta meg a sétánkat.

Útközben bevittük a Gepidákat egy helyi bicikliboltba, ahol egy szerelő átnézte őket, majd meghúzta a küllőket. Ő sem ismerte ezt a biciklimárkát, így kellőképpen megcsodálta.

Délután érkezett a kempingbe egy fiatal francia pár, akik már 7 hónapja voltak úton kerékpárokkal. Majd egy négy fiatalból álló csapat jött Új-Zélandból, ők Szicíliába tartottak. Hamar összebarátkoztunk mindannyiukkal és sikerült tapasztalatot cserélnünk - angol nyelven. 

Cremonából Vogherába mentünk. Mivel a kemping, ahová készültünk, már nem létezett, végül a város egyik gazos telkén sátoroztunk. Aznap akaratlanul is megdöntöttük a rekordunkat, 103 km-t tekerünk, így különösen rosszul érintett minket, hogy normális szállás helyett ismét vadkempingeznünk kellett. Szerencsére ezúttal nem 4 fokban, csak 14 fokban ébredtünk.,cserébe megettek a szúnyogok. A francia pár tanácsát megfogadva immár mi is mellékutakon haladtunk tovább Alexandria felé, amelyeken tényleg sokkal kevesebb a kamion, viszont egyes szakaszokon olyan rossz az út minősége, mintha csak kis hazánkban lettünk volna, így jól jött a Gepida első teleszkópja. Őszintén szólva, én díjaztam volna, ha van hátsó is, de nyilván nem terepre tervezték.

Végre engedett bennem a stressz és kellőképpen tudtam értékelni a táj szépségét is. Következő szálláshelyünk, a Camping la Fonti gyönyörű környezetben fekszik. A recepciós, Stefano, amint meghallotta, hogy jótékonysági túrán vagyunk, közölte, hogy a szállásért nem nem kell fizetnünk, ez az ő támogatása.

A reggelinél szóba elegyedtünk egy idősebb svájci házaspárral. Theresia és Willi nyomban megvásárolták Monacói, ezzel támogatva az ügyünket.

Mindig erőt merítünk a tudatból, hogy mindenütt vannak a világban jó emberek, akiknek fontos számukra idegen emberek öröme. Ez visz bennünket tovább minden nehézség és kényelmetlenség dacára :) 

Elnézést a fekvő képekért, nem sikerült megfordítani őket, pedig a telefon galériájában állnak... 

A FB-oldalamon még sok-sok képet találtok, megfelelő állásban!

Egyik nap, amikor már több mint 80 km volt a lábunkban, megálltunk Mantovában egy McDonald'snál, s nyomban töltőre tettük az én aksimat. Miután ettünk-ittunk, egy órát pihentünk, elindultunk a szomszéd városba, egy kempingbe. Alig mentünk 20 métert, odakiáltottam Attilámnak: Te jó ég! Olyan fáradt vagyok, hogy alig tudok tekerni, pedig a motor tourban van (2-dik fokozat). Nem értettem, Attila miért fordult meg oly sebesen. Amikor besietett a Mekibe, leesett a tantusz: ott felejtette a töltőn az aksimat. Csak most fogtam fel, milyen nagy segítség számomra, hogy a Gepidám elektromos motorral is rendelkezik.

Mantova - Cremona - Voghera - Alessandria - Aquielle Terme - Savona - Menton

Összesen kb. 370 km

A Piránban töltött csodás pihenőnapunk után nem lepődtünk meg, amikor Triesztbe érve elkapott minket az eső. Próbáltunk a tengerpart közelében maradni, hogy ne kelljen folyton a térképet nézni, de így is másfél órába telt, mire kiértünk a városból. Elég nagy volt a forgalom, viszont az út széli záróvonal mellett kényelmesen elfértünk a bicajokkal, és nem éreztük úgy, hogy folyamatosan leszorítanak a kamionok.

Monfalcone volt az aznapi célállomás, mivel azonban szállást fél órás keresgélés után sem találtunk, úgy döntöttünk, továbbmegyünk. Arra nem számítottunk, hogy pár faluval arrébb leszakad az ég, mi pedig bőrig ázunk. Szerencsére a közelben volt a vonatállomás, ahol megálltak a Mestrébe tartó vonatok is. Amúgy is terveztük, hogy egy napot Velencében töltünk, hát előbbre hoztuk. Amíg a vonat Mestre felé robogott, Attilám talált egy szállást a neten, megfizethető áron. Mire megérkeztünk a kis motelhez, még az alsónemünk is vizes lett, mert Mestrében is szakadt az eső.

Velence még mindig lenyűgözött rengeteg templomával, szobraival, kis sikátoraival. Az viszont cseppet sem tetszett, hogy hatalmas volt a tömeg, és szemlátomást itt minden a pénzről szól. A gyönyörű épületek tőszomszédságában árusok kínálják értéktelen csecsebecséiket, az éttermekben, cukrászdákban pedig alaposan lehúzzák a túristákat. Még jó, hogy délelőtt kisütött a nap, így a hangulatunk is jobb lett.

Másnap korán indultunk, mert arra számítottunk, hogy órákba telik majd, mire kijutunk Mestréből, és ismét kellemesen csalódtunk, mert szinte végig kerékpárúton tekerhettünk, sőt még vagy öt falun keresztül, mert egymás a folytak. Már közeledtünk Padova felé, amikor kis híján végzetes hibát követtünk el: figyelmetlenségből nem vettük észre, hogy a bicikliút az úttestbal oldalánfolytatódik, éy egy szempillantás alatt az autópályán találtuk magunkat. Remélve, hogy közel az első kihajtó, tekertünk ezerrel a leállósávban. Csakhogy két km után megszűnt a leállósá  és mi egy kanyarodósávban kapaszkodtunk fel. Csak a tetején látszott, hogy itt bizony nem ér véget az autópálya, hanem több ágra szakad és ki tudja, hol lehet lehutni róla. Úgy döntöttünk, visszatoljuk a bringákat, csakhogy ez igen veszélyesnek bizonyult. Szinte a korlátra tapadtam, és úgy szorítottam a kormányt, hogy kifehéredtek az ujjperceim. Egy kocsi levágta a kanyart, és az utolsó pillanatban rántotta el a kormányt, amikor észrevett. Persze, hiszen a semmiből kerültünk elé a korlát takarásából. Aztán végre megint volt leállósáv, de így is totál leizzadtam, mire visszaértünk a lakott területre. Itt megszólítottunk egy idős bicajost, aki örömmel mutatta nekünk az utat, nem csak Padováig - ami, mint kiderült, alig ötszáz méterre volt az ominózus autópályától -, hanem végigvezetett minket a hatalmas városon, ahol tuti sikerült volna jó párszor eltévednünk. Franco 67 éves, és a versenybringájával úgy száguldott előttünk, hogy alig bírtuk követni :)

85 km után Sossanóba értünk, ahol az első házkerítésénél megláttunk egy férfit. Isteni sugallatra Attila felvetette, hogy kérdezzük meg tőle, nem állíthatnánk-e fel a sátrunkat a kertben. Magunk is meglepődtünk, amikor Andrea egyből igent mondott. Ez a nap is jól végződött, bár én már annak is örültem, hogy élve megúsztuk az autópályás kalandot.

A következő nap próbáltunk kisebb forgalmú, alsóbb rendű utakon haladni. Ez azt jelentette, hogy csak hullámokban jöttek a kamionok, viszont az út széli záróvonal mellett alig 10 centis aszfalt volt, mellette hatalmas gaz és mély árok. Akár jött szembe kamion, akár nem, a mögöttünk jövők lassítás nélkül haladtak el mellettünk. Szóval a zabszempróbán nem mentem volna át, de azt hiszem bele lehet jönni, csak nem szabad félni, és a záróvonalon kell maradni. 

Ismét 80 km fölött teljesítettünk, Mantova után álltunk meg éjszakára, egy kis elhagyatott kempingben. Kezdem megszokni a sátrazást... csak ne essen az eső és ne legyen 10 fok alatt éjszaka :)

Képeket még a FB-oldalamon találtok, ide elég macerás feltenni...

Piran - Koper - Triest (Olaszország) - Mon Falcone - Mestre (Velence) - Padova - Mantova

Összesen kb. 350 km

Az első szakasz Kustánszegtől Piranig tartott, 393 km lett a vége...

A felsorolt településeket már megvásárolhatjátok.

Az eddig fotókon kitett településeket és a kilométereket folyamatosan meg lehet venni. Képeslapot előre kell rendelni privát üzenetben a facebookon.

Verőfényes napsütésben hagytuk el Slovenske Konjicét, miután vendéglátóink, Vera és Stefan alaposan megreggeliztettek minket. A következő városkában első dolgunk volt betérni egy kerékpárboltba, mert a nagy forgalom miatt szükségünk volt visszapillantó-tükrökre. Szerencsére a Gepida komfortmarkolatán gondoltak erre is, így a boltos srác egy perc alatt fel is tudta szerelni őket. Közben elmeséltük neki, hogy Gibraltárba tartunk. Erre kíváncsian körbejárta az egyik Gepidát, mert érdekelte, milyen gép repít el minket olyan messzire. Le is fotózta és mondta, hogy rá fog keresni a neten a márkára, mert még nem hallott róla, de csak jó lehet! 

Bár szépen indult a nap, egyre nehezebb lett. Nem sokkal később magas hegyek meredeztek előttünk, és kicsit ijesztő volt belegondolni, hogy ezeket meg kell másznunk. A legmeredekebb emelkedő 18 fokos volt, kb. 5 km-en keresztül. Nem túl felemelő ilyenkor a bicaj komputerére pillantva szembesülni a ténnyel, hogy csupán két jelet mutat, és turbó fokozatban ez csak 15 km-re elég. Fogalmunk sem volt ugyanis, hogy meddig tart még a hegymenet... Szerencsére a Gepidák nem hagytak cserben minket, sőt, mire letudtuk a tervezett távot, még maradt az aksikban szufla. Mondhatni, "baba" volt az útszakasz :) 

A nap végére, amikor már azt gondolnád, több rossz nem történhet, mert

- a 80 km végül 90 lett, mivel olcsóbb szállás reményében áttekertél a következő nagyobb városba, - ott szembesültél a rideg valósággal, hogy az olcsó helyeken telt ház van, a többiben 55 eurónál kezdődnek a szobaárak,

- sátrat versz egy dombocska takarásában, persze sötétben, hogy ne kelts feltűnést (addig rojtosra ülted a feneked egy Mekiben, a zacskós leveseddel és a tableteddel, amin kész kínlódás a blogírás, mert még csak tanulod, hogyan kell használni),

- majd végre, úgy fél 12 felé vízszintesbe kerülsz, és a hidegről megfeledkezve elnyom a fáradtság...

... hogy aztán hajnali 4 óra tájban arra ébredj, hogy majd szétdurran a hólyagod. 

Nem, ennél már tényleg nem lehet rosszabb. Ott fekszel a 4 fokban, rajtad 2 nadrág, 3 pulóver és egy múmia hálózsák, a fejed búbjáig becipzárazva, melletted életed párja, akit nem akarsz felkelteni, viszont észrevétlenül nem tudsz kimászni a csöpp sátorból. Húzod, halasztod, alvásra semmi esélyed, végül addig forgolódsz, sóhajtozol, míg párod felébred, te pedig kiszabadulsz hálózsákból, sátorból és egy fa tövében csak azért fohászkodsz, hogy idejében kihámozd magad a rengeteg ruhából. És igen! Győzedelmes mosollyal visszafekszel és alszol még egy bő órát :) Atikám ébredt 6 óra tájban elsőként. Alig ment ki a sátorból, beköszönt: Szia, szívem. Mire én: Hová mész? Válasz: Én sehová, de itt egy ember, vasvillával a kezében, és fogalmam sincs, mit akar... Nyomban kipattant a szemem. Mire előmásztam, az ember nekiállt szemetet felszúrni a vasvillájára :) 

Aznap 73 km-t tekertünk. Még dél előtt elértük a szlovén fővárost. Ljubljana szép város, de semmi extra. Azaz mégis: az egész városon át lehet hajtani bicajjal - kerékpársávon! Ez azért megnyugtató volt, tekintve a nagy forgalmat. Ezután következett a leghosszabb szakasz hegymenetben, néha lejtőkkel megszakítva. Egyre bátrabban gurulok, naponta megdöntöm saját csúcsomat. Már 46,2 km/h sebességnél járok. Ez persze messze van Attilám 73-as csúcsától :) 

Aznap Postojnában éjszakáztunk, ahol ugyan rengeteg kiadó szoba van, de horror árakon. Végül az erdészeti iskola koleszában találtunk helyet. Mivel egy rendezvény miatt itt telt ház volt, kaptunk egy kis tantermet, ahol aludhattunk a padlón és még főtt vacsit is vehettünk. Összesen 23 eurót fizettünk, ezért modern fürdőben tusolhattunk, melegben alhattunk és még tornázni is tudtam reggel! A hidegben töltött éjszaka után megtanultuk értékelni azt, ami egy kicsit is jobb... 

Másnap újult erővel vágtunk neki a Piran felé vezető útnak, főleg mivel ott egy egész nap pihenés várt ránk. Bár azt mondták, az út nagy része lejtős lesz,valójában kb. az egy harmada emelkedős, egy harmada sík és csak egy harmada volt lejtős. Mivel délutánra erős szelet kaptunk, az út pedig élesen kanyargotthol jobbra, hol balra, folyamatos oldalszéllel kellett bírkóznunk, legalábbis nekem. 

 További képeket a FB-oldalamon találtok.