Utolsó Franciaországban töltött éjszakánkra meghívást kaptunk egy ismeretlen férfitól, aki a facebookon látta meg az utazásunkról szóló posztot és úgy gondolta, szívesen megismerkedne velünk.

Nehezen találtunk hozzá, mert az útvonaltervező - régi rossz szokása szerint - többször "rossz útra" vitt.

Végre ott álltunk a megadott címnél, egy kívülről is elég bizarr, több szintes épület előtt. Benyitottunk a kapun, és egy szűk, mindenféle lim-lommal, dobozokkal telezsúfolt belső udvarban találtuk magunkat. Hangos "halló"-zásunkra valahonnan megszólalt egy férfihang: Gyertek be, itt vagyok a kertben!

Körülnéztünk, de bizony mindenütt csak a felhalmozott, szerintünk semmire sem jó cuccokat láttuk. Óvatosan beléptünk egy kis előszobafélébe, ahonnan újabb zárt udvar nyílt, talán még apróbb, mint az előző. Itt sem volt több szabad hely, mint odakint, mindenütt feltornyozott holmik sorakoztak egymás hegyén-hátán. Ekkor a szemközti téglafal tetején széles mosollyal megjelent András és a falnak támasztott fémlétrán gyakorlott mozdulatokkal lemászott, hogy üdvözöljön bennünket.

Amikor belestünk a bal oldalon nyitva álló ajtón, amely mögött vélhetően maga a lakás bújt meg a félhomályban, Attilával összenéztünk. Mindkettőnk tekintetében ott ült a kimondatlan kérdés: Biztos, hogy itt akarunk aludni? 

Ám amint András beszélni kezdett a maga közvetlen, barátságos módján, mi ismét összenéztünk Attilámmal, és alig észrevehetően, egyszerre bólintottunk. Nem, kivételesen eszünkbe sem jutott, hogy kihasználjuk az ingyen szállás lehetőségét, hiszen akkor vadkempingezhettünk volna a város határában. Nem. Sokkal inkább az késztetett minket maradásra, hogy nem mondhattunk nemet egy ilyen őszinte, szívből jövő meghívásra!

Mint kiderült, a "kert" a téglafal túloldalán lévő lakatlan telek, ahol András gyönyörű virágokat, kis paprikát, paradicsomot és egyebeket nevelget. Mindennap többször átmászik a falon, hogy gondozza a növényeit, amelyekre roppant büszke.

Vendéglátónk már hosszú évek óta él francia földön, s bár volt sok munkahelye, jó ideje a maga ura. Kukázásból tartja fenn magát. Megtalálta azokat a forrásokat, többnyire boltokat, ahol kidobják a már lejárt szavatosságú, de még teljesen jó élelmiszereket. András tudja, mikor kell odamenni és elhozni a tiszta dobozokba, neylonokba csomagolt ételeket. Sokszor megosztja talált kincseit a rászorulókkal, mert olyan mennyiségek kerülnek a kukákba, amit egymaga nem is tudna megenni.

Nagy terve, hogy létrehoz egy alapítványt, és szervezett keretek között szállítja el a kidobásra ítélt, de fogyasztható élelmiszereket egy raktárba, ahol aztán szétosztja a rászorulóknak.

Miközben mesélt, kiolvasztott a fagyasztóból két zacskó, saját főzésű marhapörköltet, a zárt belső udvaron álló rezsón felmelegítette, kifőzött hozzá egy zacskó tésztát és a helyhez képest gondosan megterített egy fonott, műanyag rattan asztalkán.

Amikor eljött a lefekvés ideje, házigazdánk átengedte nekünk a szobáját, az egy szem ággyal, amin én aludtam, saját hálózsákomban. Attila az ágy előtt, a saját, felfújható matracainkon, András pedig a tető nélküli, kövezett udvaron - a szabad ég alatt (ahol az előző képen a kartonlapok hevernek a földön).

Ott a kék lepedővel fedett kanapé a jobb oldalon... előtte feküdt párom, a padlón. Mi tagadás, éjjel időnként gyanús kaparászást hallottunk a lomok irányából...

Reggel, ébredés után András frissen főzött kávét és hagymás tojásrántottát készített nekünk. Ajándékot is kaptunk: a tabletthez egy klassz, cipzározható bőrtokot, én pedig egy műanyag klumpát!

Amíg Attila elrendezte a csomagjainkat a bicikliken (ketten nem fértünk oda), eltűnődtem pár dolgon: vendéglátónkon és azon, milyen gondolatok futottak át az agyunkon az érkezésünket követő másodpercekben, és hogyan változott meg az első benyomásunk, ahogy kezdtük megismerni Andrást, az EMBERt.

Két csodálni valót is találtunk rajta illetve benne: hihetetlen, mennyi jóindulat és mások iránti szeretet van a szívében, holott maga is támogatásra szorulna. A másik, hogy szerény körülményei dacára boldog ember, jól érzi magát a bőrében, és úgy érzi, mindene megvan, nem kesereg semmi miatt, nem sopánkodik azon, hogy ő milyen szerencsétlen, inkább próbál segíteni másokon. Egy szóval jellemezve: Életművész!

Búcsúzáskor azt mondta, szívesen lát minket a visszafelé vezető utunkon is. Ha arrafelé megyünk, biztosan megpihenünk nála!

Kedves Barátaink!

Mint tudjátok, jótékonysági kerékpártúránk célja, hogy összegyűjtsünk legalább egy millió forintot, amelyből egy használt, hatszemélyes lakókocsit szetetnénk vásárolni és berendezni rászoruló családok ingyenes nyaraltatásához.

Párommal, Attilával 2018. szeptember 24-dikén indultunk a zala megyei Kustánszegről. Ettől a naptól kezdve lehetett kilométereket és településeket megvásárolni. Kicsit nehezen indult az adakozás, de már szépen alakul :) Íme a számok:

990 km-t vettek meg eddig, ez 99 ezer Ft-ot jelent,

5 települést vettek meg, ez 22 ezer Ft-ot jelent.

Összesen 121 ezer Ft folyt be az egyesület számlájára. 

Mi eddig majdnem a dupláját tekertük le, szóval bőven lehet még vásárolni kilométereket :) A megvásárolható települések fotóiból időről időre teszünk fel egy csokornyit a facebook-oldalamra.

Érdekesség, hogy az összesen 7 adakozóból 3 külföldi állampolgár (1 szlovén, 1 svájci, 1 angol)

Montpellier-ből kora reggel indultunk, mert azt terveztük, hogy megdöntjük eddigi napi távrekordunkat, a korábbi 103 km-t. Na nem azért, mert annyira hajt minket a sikerélmény, egyszerűen azért, mert a következő kemping a net szerint 114 km-re volt. Alig mentünk 10 km-t, amikor a bicikliút egy hosszú, keskeny földnyelvre vitt minket, melynek egyik oldalán a tenger, másik oldalán csatorna van, vagyis viz szegélyezi véges végig. Az aszfaltos utat nyomban felváltotta a murva, kisebb-nagyobb kövekkel tarkítva. Alig győztük kerülgetni őket. Reménykedtünk, hogy hamarosan jobb lesz az út, ám egyre silányabb lett.

Na, amikor átváltozott sártengerré, engem elöntött a víz. Visszafordulni már késő lett volna, ahhoz túl sok km-t jöttünk, így muszáj vol továbbmenni. Egy darabig kerülgettem a tócsákat, de aztán feladtam. Attól féltem, hogy a víz alatt megcsúszik a kerék, és nyakig sáros leszek. Végül Attilám megmentett: átgurult a saját bringájával egy hosszabb szakaszon, és gyalog visszajött értem. A kezemet fogva átvezetett a víz mellett szárazon maradt keskeny sávon, majd visszament az én bringámért, és áthajtott azzal is. Ezzel a módszerrel tettünk meg kb. 2 km-t. A Gepidák nagyszerűen helytálltak, Attila pedig maximálisan megbízott bennük, ezért sikerült szárazon átjutnia. Én magamban nem bíztam eléggé, mert rutintalan vagyok sáros terepen. Nagyon megörültünk, amikor végre száraz talajon jártunk. Ám a következő szakasznak is megvolt a nehézsége, ugyanis ott megszáradt keréknyomok borították az utat. Ha kimész egy nyomból, könnyen borulás lehet belőle!

Bár engem jobban kikészített ez a durva "kerékpárút", azért Attila is látványosan örvendezett, amikor a végére értünk a kb. 10 km-es, embert és biciklit próbáló útnak. A Gepidák újabb arcukat mutatták meg: Bár országútra tervezték őket, de szuperül megállták a helyüket terepen is! Még defektet sem kaptunk, ami kész csoda :)

Nem sokkal később találkoztunk egy tüneményes angol házaspárral az aszfaltos, mesésen jó kerékpárúton. Ők tandemmel kirándulgattak Bristolból a Földközi-tenger partjáig, így volt miről beszélgetnünk velük. Búcsúzáskor megvásároltak 60 km-t, az egyesület javára :)

Innentől viszonylag nyugodtan, kissé erősödő szélben tekertünk Narbonne-ig, ahol beültünk egy Mekibe aksit tölteni, és megenni a szokásos zacskós levesünket. Komolyan mondom, jutalékot kérhetnénk a Knorr cégtől, annyiszor reklámozzuk őket :)

A lényeg, hogy közben egy kedves francia hölgy segített nekünk a környék egyetlen, még nyitva tartó kempingjét: egyszerűen körbetelefonálta a szóba jöhető 3-at és csak egy vette fel. Persze a legtávolabbi, mert Murphy sosem pihen... Még 14 km várt ránk úgy, hogy már kb. 100 mögöttünk volt, és épp csak kifújtuk magunkat. De nem volt más választásunk. Összecihelődtünk és elindultunk a kempinghez.

Amire nem számítottunk: a délutáni szél közben viharossá fokozódott. 50-60 km/órás erejével szabályosan odébb tette alattam a biciklit, főleg, ha oldalba kapott. Az út igazi horrorfilmmé változott! Egy kb. 3 km-es szakaszon kénytelenek voltunk leszállni és tolni a Gepidákat, mert annyira dobált a szél. Olyan érzés volt, mintha valaki kigáncsolná a lábamat gyaloglás közben... valahányszor kisebb facsoport vagy egy-egy domb mellett kutyagoltunk, felszálltunk és tekertünk pár száz métert.

Rég imádkoztam ennyit, mint ezen a 14 km-es szakaszon. Kértem Istent, hogy szelidítse meg a szelet, hogy az éj beállta előtt eljussunk a szálláshelyünkre. Egyszer csak egy hídhoz érkeztünk, ahol még jobban fújt a szél, ráadásul elfogyott a biciklisáv is. Kamionok és autók száguldottak el mellettünk. Közöltem Attilával, hogy én itt tuti nem gurulok át! Mivel az útszéli fémkorlát és a híd korlátja között volt egy keskeny, egyszemélyes járda, abban maradtunk, hogy Attika átgurul, a túloldalon, ahol újra van biciklisáv, leállítja a Gepidáját és visszajön az enyémért, én meg átsétálok a járdán. Aztán, ahogy tekintetemmel követtem a páromat, miközben a széllel birkózva áttekert a híd túlsó oldalára, hirtelen belém hasított: nem hagyhatom, hogy még egyszer megtegye miattam ezt az utat. Abban is biztos voltam, hogy ha nem szedem össze magam, gyalog nem érünk oda sötétedés előtt. Hátranéztem, pont nem jött semmi. Ellöktem magam a járdaszegélytől és mereven előre nézve elindultam Attilámhoz. Isten vigyázott rám, mert egészen addig, amíg ki voltam téve a szél gyilkos erejének, nem jött még egy autó sem. 

A normál esetben maximum egy órás út több mint két órás lett, de a lényeg, hogy megérkeztünk épségben. Bejelentkezés közben elgondolkodtam azon, milyen csodásan működik Isten: nem a szelet csöndesítette le, ahogy kértem tőle, hanem nekem adott erőt és bátorságot, hogy el tudjak tekerni a kempingig!

Alig állítottuk fel a sátrat, besötétedett. Bár a szél felöli oldalon védett minket egy élősövény, egészen reggelig tépázta a szél a sátrunkat, még a hálófülke fala is folyamatosan lebegett. Legrosszabb a fák fülhasogtató susogása volt, nem csoda, hogy alig tudtam aludni tőle. 8-kor még kérdéses volt, hogy tovább tudunk-e menni, aztán 10 órakor egy csapásra szélcsend lett. Mintha az előző este és éjszaka csak egy rémálom lett volna. A karjaimban és a vállaimban jelentkező izomláz azonban értésemre adta, hogy valóban átéltük ezt a kalandot is. Pedig mi beértük volna a délelőttivel :)

Toulonban végül elmaradt a városnézés, amit annyira nem sajnáltunk. Mire átvergődtünk a városon, nagyjából képet alkothattunk a városról, de nem igazán tetszett. Fényképezni biciklin ülve lehetetlen volt, az autók sebesen sodortak magukkal. Amikor kiértünk az országútra, szerencsére csökkent a forgalom, kamion pedig egy sem jött. Szinte végig széles kerékpársáv húzódik az út szélén, de elég rossz minőségű. Ez a szakasz még hegyes-völgyes volt, de a Gepidák bírták, és így persze mi is :) Cassis előtt egy fiatal biciklis rendőr jött oda hozzánk, amikor látta, hogy a telefonon keresgélünk valamit. Részletes útbaigazítást adott, így már simán odataláltunk.

Cassisban szálltunk meg egy kempingben, fent a hegyen. Lepakoltunk, majd legurultunk a tengerhez. Egy kedves hölgyismerősünk jóvoltából ott ebédelhettünk egy tengerparti kisvendéglőben. Ezúton is köszönjük neki a kedvességét :)

Másnap észak felé vettük az irányt, hogy kikerüljük Marseille-t. Sok embertől hallottuk, többek között a rendőrfiútól is, hogy nem túl biztos a város, főleg bringásoknak, így inkább bevállaltunk kb. 20 km kitérőt. A korábbi hegyek időközben dombokká szelídültek, a táj gyönyörű volt. A nap vége felé láttunk egy hatalmas építményt, amely hídnak tűnt, de kiderült, hogy vízelvezető rendszer és 100 éve építették.

Errefelé elég elhagyatott és keskeny utakon haladtunk, nyugodt tempóban. Éjszakára bekéredzkedtünk egy gazdához, akinek olívaültetvénye és állatai voltak. Bár egy szót sem beszélt angolul, se németül, mi pedig még nem vagyunk perfektek franciául, az aktivity-s előéletem megint hasznosnak bizonyult, így a gazda megértette mit akarunk, sőt az aksikat is feltöltötte nekünk reggelre.

Hajnalban megint fura hangokat hallottunk, és próbáltuk kitalálni az eredetüket. Tippeltünk bagolyra, szamárra, sőt újfent vaddisznóra is :)

A következő napokban eltűntek a dombok is, és a terep erősen emlékeztetett a magyar rónaságra. Ettől kicsit úgy éreztük, mintha otthon kerekeznénk egy napsütéses hétvégén.

Arlesban délután találkoztunk egy kedves magyar ismerőssel, Mák Dórival, aki Szombathelyről Spanyolországba tartott a fiával és a kutyusukkat, de útba ejtettek minket. Kaptunk ajándékba egy jó adag házi kolbászt - mint megtudtuk, Mercs Árpád hentesmester küldte nekünk - és egy kis házi pálinkát. Nagyon örültünk neki. És persze Dóriéknak is :)

Ezen az estén egy lakótelep parkjában vertük fel a sátrunkat. Erről az éjszakáról bővebben olvashattok a "Félelmek" című bejegyzésemben.

Másnap Montpellier volt az úticél. Érdekes, hogy 65 km-en keresztül egyetlen településsel sem találkoztunk. Hosszú, nyílegyenes úton kerekeztünk, jobbra és balra szántóföldek, legelésző lovak, bivalyok és egész idő alatt verőfényes napsütés, időnként heves oldalszéllel. Kicsit unalmasnak találtuk, ezért jól belehúztunk, hogy mielőbb a következő kempingbe érjünk. Hihetetlen, de hiányoltam a hegyeket. Rájöttem, hogy sokkal élvezetesebb tekerni úgy, hogy egy megerőltető hegymenet után jön egy kellemes száguldás a lejtőn. Ezalatt ugyanis pihentethetem a lábaimat, míg sík terepen folyamatosan nyomni kell. Ami erőt adott, az a tény, hogy hamarosan ismét megpillantjuk a tengert. Addig beértük a Rhone folyó látványával.

A La Parc kempinget Arlesben magunktól nehezen találtuk volna meg, de szerencsére egy kedves francia házaspár egészen a bejáratáig navigált bennünket. Ők is bicajokkal voltak, de csak egy kis délutáni tekerészésre indultak a szomszédos kisvárosból. Yves és Sylvia szívesen fotózkodott velünk. Elmesélték, hogy idén nyáron körbejárták a Balatont, igaz nem bicajokkal, csak autóval, de nagyon tetszett nekik.

A kempingben, alighogy berendezkedtünk, kellemetlenség ért bennünket. Mindig a mosdóban szoktuk bedugni a power banket, amit kifejezetten erre az utazásra vettünk még otthon, hogy ha olyan helyen járunk, ahol nincs áram, fel tudjuk tölteni a telefonunkat. Nos, most is bedugta Attila, ám két órával később, amikor érte ment, kiderült, hogy ellopták. A recepciós közölte, hogy nincs mit tenni, ez a mi problémánk. A főnök, akit hirtelen egyből megtaláltak, a kamerafelvételt nagy nehezen hajlandó volt visszanézni. Hat embert látott bemenni a mosdóba, de egyik sem lobogtatta a kezében kifelé jövet a power bankunkat, így nem jutottunk előbbre. Ma, a pihenőnapunkon bementünk a közeli Auchanba és vettünk egy kisebbet, olcsóbbat.

Ez az esemény érdekes módon kapcsolódik a"Félelmek" című írásomban leírt gondolataimhoz. Külön érdekesség, hogy amint befejeztem az említett írásomat, fény derült a lopásra... Mindenesetre a tanulság az, hogy azért mindenkiben nem kell megbízni... mert rossz emberek mindig voltak és mindig is lesznek. Meg kell találni a középutat a bizalom és bizalmatlanság között. Nem szabad feltételezni, hogy mindenki olyan becsületes, mint mi, viszont rosszat sem kell gondolni mindenkiről, akit nem ismerünk vagy aki más, mint mi vagyunk.

Engem mindig mindenki vagány csajnak tartott. Tizenévesen csakúgy, mint közel a hatvanhoz. Hogy mégis mennyire félős vagyok, az csak mostanában derült ki, főként a (vad)kempingezés alatt. Valahányszor sátorban alszunk, márpedig 10 éjszakából 8-at kénytelenek vagyunk, engem elfog a félsz. Attilám hamar elalszik, én viszont csak forgolódom és a legvadabb elképzeléseket vetítem le lelki szemeim előtt. Mi van, ha ránk dől egy fa vagy csak egy nagyobb faág? Vajon agyoncsapna? Mi van, ha idetéved egy vaddisznó és harcot kezd a területéért? Elvégre mi betolakodók vagyunk az erdőben. Mi van, ha ránk támad egy kóbor kutya? Mellesleg ezidáig egyet sem láttunk... Mi van, ha rossz emberek leütnek, kirabolnak, netán megölnek? Szóval minden este, sötétedés után, a 120x210 cm-es sátorba zárva, jönnek a félelmek.

Tegnap éjjel a derékfájástól nem tudtam aludni. Egy lakótelep szélén vertünk sátrat, fák és bokrok takarásában, az autópályától karnyújtásnyira, szó szerint, mert csupán egy magas betonfal választott el a folyamatosan áramló autóktól. Egy ott lakó idős hölgy ajánlotta a helyet, bizonygatva, hogy a környék biztonságos. A bringák aksiját a hölgy lakásában tölthettük reggelig, igen kedves gesztus volt tőle, hogy megengedte. Nem volt okom kételkedni a szavában, és mégis... mielőtt Attila elaludt, a közelünkben fiatalok beszélgettek, elég hangosan. Nyilván nem sejtették, hogy a parkolótól pár métere két fáradt vándor aludni vágyik. Mi pedig lélegzet-visszafojtva füleltünk, nem közelednek-e lépések vagy akár a hangok. Éjfél körül már csak az autók motorzaja hallatszott, a környéken mundenki az igazak álmát aludta. Csak én nem. Azon gondolkodtam, hogy miért van bennem ez a sok félelem. Hiszem, hogy Isten vigyáz ránk, hogy Nélküle nem jutottunk volna ilyen messzire, higy Neki köszönhetően kerültünk ki jól minden veszélyes helyzetből. És mégis... a félelmek olykor erősebbek a hitnél és a bizalomnál. Azon törtem a fejem, mi lehwt ennek az oka. És hirtelen rájöttem! A média naponta plántálja belénk, hogy az emberek rosszak, gonoszak, gátlástalanok. És nem csak a migránsokra kell ezt érteni, hanem általában. Amúgy a hangosan trécselő fiatalok franciául beszéltek, tehát pont nem migránsok voltak. Nekünk ugyan közel két éve nincs tévénk, hiradót nem nézünk. Viszont a facebook-on akarva-akaratlanul belebotlok olyan posztokba, cikkekbe, amelyek erőszakos cselekményekről számolnak be. Még ha át is görgeti az ember, a címe és az első sora eljut az agyunkig. A tudatalattink pedig megőrzi ezeket a félekem- és gyűlöletkeltő hireket vagy épp álhíreket.

Meg kell mondjam, nem igazán éreztem megkönnyebbülést, miután megvilágosodtam a félelmeimet illetőn. Sőt, sokkal inkább elkeseredtem, hogy enbyire manipulálható vagyok... és mindenki az! Hagyjuk, hogy  negatív dolgokkal teletömjék az agyunkat, míg aztán már senkiben nem merünk megbízni...

Hát nem! Én nem fogom hagyni! Az utunk során naponta találkozunk jó, segítőkész és kedves emberekkel. Isten naponta megmutatja, hogy nem teljesen romlott még ez a világ, csak újra meg kell tanulnunk bízni. Másokban és Benne!

Montpellier - Bréziers - Narbonne - Perpignan - Figueres (Spanyolország) - Barcelona

Összesen kb.: 380 km

Második vadkempingezős esténken hirtelen beállt a derekam. Talán hajlott korom, talán a mindennapos tekerészés, de talán csak a nem túl kényelmes túramatrac volt az oka. Tény, hogy kijárt már mindmkettőnknek egy ágyban alvás (utoljára Mestrében aludtunk panzióban) és egy forró zuhany hajmosással. Atika még este nekiállt szállást keresni Toulonban, ami a térkép szerint 65 km-re volt tőlünk. A legolcsóbbat mindjárt le is foglalta egy éjszakára, a tulajdonosnak pedig megírta, hogy 14-16 óra között érkezünk. Reggel indulás előtt a derekamat bekentük lóbalzsammal, vettem be fájdalom-csillapítót, így reménykedtünk, hogy el bírok tekerni odáig. Előtte viszont az egyik bringa rádőlt a sátorra - egyenesen a derekamra! Szerencsére a sátor merevítője felfogta a nagyját és a hátsó csomag is puha volt. Nekem nem lett bajom, ellenben a sátor rúdja eltörött. Ideje vennünk egy picit nagyobb sátrat - jegyeztem meg, mielőtt a párom nagyon elkenődött volna. Tudok egy jó Decathlont Nice-ben - vágta rá Attila vigyorogva.ókedvűen vágtunk neki a következő útszakasznak. Az ég borús volt, de nem esett. 10 km után megálltunk egy szupermarketnél, és a bevásárlást követően megreggeliztünk egy padra telepedve. Mire végeztünk, eleredt az eső. Nekem viszont addigra hatott a tabletta, ezért ragaszkodtam hozzá,, hogy folytassuk az utunkat. Megint nem jött be az az elképzelésünk, hogy a tengerpart közelében vezető út sík és egyszerű! Turbóban, 2-es sebességben alig bírtuk az első tucat kaptatót. Mivel azonban a két Gepida nem adta fel, mi sem tehettük :) A másik út rövidebb volt, viszont forgalmasabb, így inkább az emelkedőket és lejtőket választottuk.

Legalább leteszteltük a Gepida abroncsait és a fékeket is, hogyan viselkednek nedves aszfalton. Ismét kellemes meglepetés ért: egyszer sem csúszott meg a gumi! A fék már eddig is remekül működött, de most esőben illetve eső után is kiállta a próbát. Egyre bátrabban gurulok, azt vettem észre. Talán mert be akarom hozni a hegymenetben elvesztegetett időt. Az első csalódás akkor ért, amikor 45 km után Attilám közölte, hogy a térkép szerint még 38 km van hátra. Nem értettük, hogy lett a 65-ből 83, de hősiesen nyomtuk tovább a pedálokat. Hyeres előtt kezdődött egy kerékpárút, amely szinte Toulonig tartott. Igaz, pár km-rel hosszabb volt, de biztonságosabb, mint a közút. Hol  kerékpár-alagúton, hol kis hidakon mentünk át. 

vége 89 km lett! Alig vártam, hogy egy forró tusolás után vízszintesbe kerüljek egy pihe-puha ágyikóban. 

Nos, az érzés, amikor közel 100 km megerőltető tekerés után esőben ácsorogsz egy apartmanház előtt, és kiderül, hogy a foglalás egy véletlen folytán az előző éjszakára szólt, ráadásul a tulajnak nincs másik szabad apartmanja, de még egy szobája sem, leírhatatlan. Utunk során először közel álltam hozzá, hogy elbőgjem magam. Valószínüleg Rachid is látta rajtam, mert rövid tétovázás után felajánlotta, aludjunk az otthonában. Nem sokkal később megismerhettük a családját, a feleségét és négy gyermekét is. Nagyon szépen nevelik őket, ez látszott rajtuk. A legkisebb, Ibrahim 2 éves lesz. Rögtön felkéredzkedett a karomba, majd Attiláéba is. A kicsik szeretetnyelve nemzetközi, és hát ki tudna ellenállni két égnek meredő pufók karocskának? 

Rachid háza bő 20 percre volt az apartmantól. A bicikliket bezárhattuk éjszakára egy fedett teraszra, és Rachid vitt el minket az otthonába. Az éjt a nappalijukban töltöttük a kanapén. Elképesztő volt az a bizalom, ahigy beengedtek minket az otthonukba! Másnap reggel Rachid elvitte a három nagyobb gyereket iskolába (itt 3 éves kortól így hívják az ovit is), addig a párja finom reggelit varázsolt az asztalra. Evés közben angolul beszélgettünk. A kis Ibrahim meg kézből kézbe vándorolt.

Rachid Algériából, a neje Marokkóból származik, de ők már mindketten Franciaországban születtek. Regénybe illő, hogy mégis arab földön, Marakeshben ismerkedtek meg, amikor ott nyaraltak.

Reggeli után Rachidėk elvittek minket egy Decathlonba, ahol sikerült akciósan vennünk egy új sátrat. Az apartmanhoz visszaėrve azonnal kimostuk a szennyesünket, és mivel a nap is kisütött, délutánra minden meg is száradt. Másnap délelőttre tettük át a városnézést, hogy ez a nap tényleg a pihenésről szóljon. Ma nem tekertünk egyetlen métert sem! :)

Rachid csak 30 eurót kért a következő éjszakáėrt, a reggeliért, ės a fuvarozásėrt pedig semmit. Mint mondta, az apartman az biznisz, az otthona az vendégül látás. Így már nem bosszankodtunk annyira, amiért a booking.com előre levonta a 45 eurót a rossz dátumra foglalt éjszakáért.

Így képes Isten a rosszat jóra fordítani. Ha nem csúszik be hiba a foglalásba, kivesszük a kulcsot a fali dobozbôl, ahová bekészítették, és nem is találkozunk Rachiddal meg a családjával. Hálásak vagyunk Istennek, hogy bepillanthattunk egy arab-francia család hétköznapjaiba és hogy megismerhettünk két nagyszerű embert és négy aranyos lurkót.

Tegnap kora délután megérkeztünk Saint Tropez-ba. Lesétáltunk a tengerpartra. A kikötőben sok nemzet zászlaja alatt hajózó jachtot csodálhattunk meg. Ekkor még nem esett az eső, de elég borús volt az ég. Leültünk falatozni egy téren, ahol a mellettünk álló padon két hajléktalan üldögélt egy széldzsekibe öltöztetett kutyával :)

Ahogy elindultunk a neten kinézett kempinghez, olyan erősen kezdett fújni a szél, ráadásul az eső is eleredt, hogy úgy döntöttünk, tábort verünk az első alkalmas helyen. Az út szélén, amely valami Jurassic parkhoz hasonló létesítményhez vezetett, felfigyeltünk egy különös játszótérre. Olyan, ahol felnőttek szoktak háborúsdit játszani. Voltak lőállások, terepszínű akadályok, álcahálóval fedett falak stb. Az egyik L-alakú lécfal mögött elég szélvédettnek tűnt a hely, így ott állítottuk fel a sátrat. Nem akartuk, hogy valaki elzavarjon minket onnan, így hamar bebújtunk a sátorba. Még világos volt, de a kimerítő nap után - hegymenetben, szembeszélben tekerni elég nehéz...) ragadt le a szemünk. Már majdnem aludtam, amikor Attila felült és rám meredt: Te is hallottad? Vaddisznó! Na ettől alaposan beijedtem, mert fogalmam sem volt, mit lehetne csinálni egy minisátorba zárva, ha megtámadna minket egy vaddisznó. Fél óráig füleltünk, de a horkantásszerű hang nem ismétlődött meg. Ekkor Attilát kituszkoltam a sötétbe, hogy építsen barikádot a bringákból. A két Gepida erős váza csak megvéd egy vaddisznótól - okoskodtam. Attila az egyiket hosszanti irányban a sátor mellé tolta, a másikat merőlegesen rá, a bejárat elé. Kissé megnyugodva visszafeküdtünk, de éjjel többször is fent voltunk, füleltünk minden neszre. Az eső kopogása időnként minden más hangot elnyomott, még az autókét is a főúton. Reggel alig vártuk, hogy elálljon az eső és továbbmehessünk, ám mire összepakoltunk és már csak a sátrat kellett volna elbontani, újra szakadni kezdett. Behúzódtunk egy kis fedett teraszra a játszótér szélén, és odaállítottuk a két bicajt is, mintha csak pihenni álltunk volna meg ott. Délre minden ehetőt felfaltunk, és egyetértettünk abban, hogy muszáj elmennünk a boltba, mert különben se vacsink, se reggelink. A legközelebbi kisbolt 5 km-re volt. Amikor kicsit alábbhagyott az eső, bekerekeztünk Saint Tropez-ba, s ha már ott jártunk, benéztünk a Csendőrmúzeumba, ahol Luis de Funes relikviákat is láthattunk. Visszatérve a sátrunkhoz újra berendeztük éjszakára, de ma már lefekvés előtt megépítjük a barikádot, hátha jobban tudunk aludni :)

Másnap reggel csak 9-kor tudtunk elindulni Frejus felé. Amit a legjobban utálok az egész tûra alatt, az az örökös ki- és bepakolás. Mivel sosem tudni, nem esik-e éjjel, mindent vėdett helyre kell raknunk. Vagy a sátorba, ami max. 2 nm, vagy a biciklik táskáiba, letakarva. Ha valamit keresünk, az tuti a legutolsó zsebből kerül elő, mert hogy Murphy sosem megy szabadságra. Reggelente sok idő elmegy a sátor lebontásával, matracok, hálózsákok összehajtásával. Kész bűvészmutatvány,, ahogy kis zsákjaiba visszagyömöszöljük őket. Ezek miatt reggel 9 előtt ritkán tudunk elindulni.

Először Cannesban álltunk meg, hogy a tengerparton megegyük a boltban vásárolt reggelinket. A pompás látvány kárpótolt a kissé unalmas ételekért: szinte mindennap ugyanazt esszük, sokszor ebédre és vacsorára is pékáru, felvágott, paprika, paradicsom. Mert ezek a legolcsóbbak.

AlHa már szóba kerültek az árak: az olaszoknál minden élelmiszer drágább volt, mint Szlovéniában. Sajnos a franciáknál még drágább minden, főleg a tengerparti éttermekben. Így még pisilni sem megyünk be (mert az is egy euro!). De a boltokban is drágaság van.

Cannestól gyönyörű, eddig ismeretlen tájakon haladtunk tovább. Bár itt is voltak emelkedők-lejtők, de jóval kisebbek, mint az olaszoknál. A bal oldalon továbbra is a tengert láttuk, a rengeteg félszigettel, amelyekre egy-egy meseszép városkát építettek. A domboldalt szebbnél szebb villák tarkították az öblökben méregdrága jachtok és vitorlások ringatóztak. A fényűzés és mérhetetlen gazdagság szimbólumai uralták a képet, s bár nem rontottak a csodás összképen, engem elgondolkodtatott a pazar látvány. Tekerés közben az járt a fejemben, hogy mi több ezer kilométert teszünk meg, hogy rászoruló családok számára összegyűjtsük egy lakókocsi árát, ezeknek a villáknak a gazdái pedig talán borravalóra többet kiadnak egy hónapban és még csak észre sem veszik... nem jól vanez így, nagyon nem. Túl nagy a szakadék gazdagság és szegénység között.

Nem sokkal Cannes után egy kb. 10 km hosszú szakaszon csupasz, sötétvörös sziklák meredeztek az ég felé. Néhol alagutat is vágtak beléjüka vonatnak. Lenyűgöző látványt nyújtottak.

Egyre eeősebb lett a szél, szabályosan dobálta a bicikliket, ezért kénytelenek voltunk lassítani a tempón. Végül az egyre erősödő szél miatt előbb álltunk meg, mint terveztük. Az Aygulf Camping 22 hektáron terül el, 1100 egység fér el benne. Ez kb.15-ször akkora terület, mint a mi kempingünk Kustánszegen! A recepción 3 hölgy fogadta a folyamatosan érkező új vendégeket. Velünk egy idősebb matróna foglalkozott, mert ő jólbeszélt németül. Amint elmondtuk, honnan hová tartunk és mi célból, kezünkbe nyomott egy számlát, amire ráírta: fizetve. Majd mosolyogva köhölte: Az éjszakai szállás ingyenes számunkra. Ez az ő hozzájárulása a túránkhoz. Csodálatos és elképesztő, bogy vadidegen emberek, ráadásul még csak nem is magyarok, hozzájárulnak a jótékonysági túránk sikeréhez! Hálás vagyok Istennek, amiért ilyen embereket sodor az utunkba :)

Pihenőnapunkon le akartunk menni a partra, és csak henyélni a napon édes semmittevésben. Mivel azonban sátrunk cölöpei erősen megfogyatkoztak az elmúlt hetekben, úgy döntöttünk, elugrunk a "közeli" Dechatlonba. Nem mellesleg fürdőruhát is vennem kellett, mert nem hoztam magammal. Így hát ismét nyeregbe szálltunk - mint kiderült, ez fatális hiba volt. Ahogy közeledtünk ugyanis a Dechatlonhoz, a jelek szerint az egyre távolodott tőlünk. Az első megkérdezett ember azt mondta, 4 km-re van, úgy 2 km múlva megkérdeztünk egy másik embert, aki hevesen gesztikulálva bizonygatta, hogy a sportáruház 5 km-re van. Újabb 1 km múlva megkérdeztünk egy harmadik embert, aki szerint úticélunk még mindig 5 km-re van. Ez is valami - mondtam Attilának. - Legalább már nem került messzebb.

Időközben elhagytuk Nice-t és egy négysávos gyorsforgalmi úton tekertünk a Dechatlon felé. Én már a megérkezéskor azon filóztam, hogyan fogunk átjutni a visszafelé vezető útra, mivel betonfal választotta el a két-két sávot. A boltban viszonylag hamar megtaláltunk mindent, amit kerestünk, s bár az egyik eladó elmagyarázta, hogy egy felüljárót keressünk, ami átvisz a túloldalra, nekem valamiért de javu érzèsem támadt, amikor második nekifutásra sikerült megtalálni a kérdéses felüljárót. Szeremcsére a franciák nem olyan türelmetlenek, mint az olaszok, így békésen követettek minket a felüljáró keskeny sávján, egészen addig, míg rá nem tértünk az egyirányban 2 sávos útra. Kissé megnyugodva a szokottnál gyorsabb tempóban tekertünk a tengerpart felé. Valahányszor egy jobbra kanyarodó sáv jelent meg, igyekeztünk higgadtan az egyenes sávban maradni, közben buzgón fohászkodtunk, nehogy egy kanyarodó autó belénk hajtson. Egy árnyalattal jobb volt, mint amikor Padova előtt az autópályára tévedtünk fel. Itt legalább legálisan közlekedtünk. 

Mindenesetre nagy kő esett le a szivünkről a nizzai Cote d'Azur kerékpárútján tekerhettünk. Attila nagy örömében megfürdött a szerintem majdnem jeges - alig 21 fokos - tengerben, én pedig a partról szurkoltam neki.

A kempingbe visszaérve megállapítottuk, hogy a kilóméteróránk szerint potom 32 km-t kerekeztünk aznap. Hogy mi ebből a tanulság? A pihenőnapodon hagyd a kerékpárodat is pihenni, inkább sétálj egy nagyot! Ja, és gyalogostól sose érdeklődj, hogy mi hány km-re van, mert gőze sincs róla :)