A Sopalmo kemping hegyek közt helyekedik el, egy sziklás domboldalon. Mivel útközben csúnya, sötét felhők lepték el az eget, érkezéskor direkt megkérdeztük a recepcióst, hogy szerinte lesz-e eső.

Azt felelte, hogy: Á, dehogy, itt jó, ha egy évben egyszer esik. Ehhez képest éjjel fél 2-kor arra ébredtem, hogy folyamatosan villámlik és mennydörög, de olyan hangosan, mintha közvetlenül a sátor mellett csapott volna be. 1-1,5 km-re lehetett a vihar középpontja, de így is nagyon félelmetes volt. Amikor úgy tűnt, elvonul végre, pár perc múlva újra kezdte a villámlást és dörgést. Szegény Attilám aludt volna, csakhogy nem hagytam. Minden mennydörgésnél belecsimpaszkodtam és addig szorítottam a karját, amíg egy-egy sorozat tartott. Közben az eső is egyre hangosabban és szaporábban kopogott a sátorponyván. Szerencsére nem áztunk be, pedig most igencsak komoly tesztelésen esett át az új sátrunk. Az egyik bakancsom sajnos elázott, mert kilógott az elősátor alól... Fél 4 után tudtam elaludni, így reggel nem túl pihenten ébredtem. Viszont teljes szélcsend és felszakadozó felhőzet fogadott a sátorból kilépve.

A mosdóban szóba elegyedtem egy holland fiatalasszonnyal, aki megkérdezte, honnan jöttünk és merre tartunk. Meséltem neki a jótékonysági túránkról. Csomagolás közben odajött a kislányával és mondta, hogy szeretnének venni 30 km-t az utunkból, ezzel támogatva a projektünket.

Lassan a napocska is kibújt a felhők mögül, így jókedvűen indultunk útnak. Az első útkanyarulatból visszanézve láttuk csak, milyen szép helyen terül el a kemping.

Egy rövid szakaszon hasonló emelkedőkön kellett felkapaszkodnunk, mint előző, de szerencsére sokkal rövidebb távon.

Időnként kecskenyájak keresztezték az utunkat. Amint leértünk a hegyek lábához, ismét mellékutakat kerestünk, ahol kisebb a forgalom. Ez olyan jól sikerült, hogy végül fóliasátrak között kötöttünk ki. Elképesztő látvány volt a sok száz hatalmas fóliasátor, sűrűn egymás mellett, ameddig a szem ellát.

Julcsinak hála ismét eltévedtünk, de ezúttal örültünk neki. Ugyanis az autópálya előtt egy benzinkútnál, ahol étterem is üzemelt, belebotlottunk egy csopirt magyar agronómusba, akik éppen a fóliás gazdálkodást jöttek tanulmányozni erre a spanyol vidékre. Néhány perces beszélgetést követően meghívtak bennünket, hogy ebédeljünk velük.

A jó társaság és a finom ebéd feledtette, hogy ismét 15 km-eres kerülőt kellett tennünk, mert Julcsi tévesen jelzett egy utat az autópálya mellett, ami a valóságban 3 km után átment kavicsos földútba, majd nemes egyszerűséggel megszűnt, így tekerhettünk vissza.

A kitérő miatt a reggel még lájtosnak indult nap kissé megeröltetőbb, a 72 km-es tervezett táv pedig végül közel 90 km lett. Megkönnyebbüléssel pillantottuk meg Almeriát.

Nem mindig a rövidebb út a könnyebb! Ezt már délelőtt megtapasztalhattuk, amikor Julcsi tanácsára egy mellékutat választottunk a főút helyett. Igaz, a gyérebb forgalom és a táj páratlan szépsége kárpótolt a meredek kapaszkodókért.

Délután viszont a délelőttinél is brutálisabb terepen mentünk! 376 méterre kellett felkapaszkodnunk, majd 2 méterre legurulnunk, hajtűkanyarokban gazdag úton. Még jó, hogy alig volt forgalom, a látvány pedig lélegzet-elállító volt! Délben Mazarrónban fékbetéteket cseréltettünk az én bringámon, de a mellettünk tátongó szakadékok láttán azt gondoltam, nekem sem ártana egy betét - igaz, más fajta :)

A legmagasabb pontról visszanézve beleborzongtam a gondolatba, hogy micsoda mélység terült el alattunk egész úton! Alant a nagy fehér foltok fóliák - azoktól jobbra voltunk kb. 1 órával korábban. 

Odafent azonban vigyáztak ránk, így szerencsésen megérkeztünk a kempingbe, ahol aznap éjjel sátorozni akartunk. Reméltük, hogy nem fogunk megfagyni, és valóban, meglepően langyos volt az éjszaka. Csöndes eső esett, és reggel még kérdéses volt, hogy tovább tudunk-e menni, annyira felhős volt az ég. Némi késéssel ugyan, de reggeli után útnak indultunk. Délre a nap is kisütött, nem győztünk vetkőzni. Sokszor a tengerpart közelében haladtunk.

Mivel hátszelünk volt, gyorsabban faltuk a kilométereket, mint gondoltuk, ezért egy távolabbi kempinget céloztunk meg. Tőlünk jobbra sötét felhők gyülekeztek az égen, de szerencsére mi végig napfényben tekerhettünk.

Már Los Alcázares tengerpartján felfigyeltünk egy földnyelvre, amely a távolban húzódott, párhuzamosan a parttal.Az is feltűnt, hogy a tenger alig hullámzott, pedig fújt a szél, a víz pedig kristálytiszta volt. Ekkor még nem tudtuk, hogy La Manga fekszik előttünk. Puenta Bravában a vendéglátóink, Timi, az anyukája, Hajni és Timi férje, Adrian olyan szeretettel fogadtak minket, mintha régi barátik lennénk. Még a 3 éves Kristian is, pedig neki fájt a fülecskéje. Isteni töltött káposzta volt a vacsi. Másnap együtt lesétáltunk a partra, amely most kihalt és békés volt, de nyáron tele van turistákkal. Timi mesélt nekünk La Mangáról, a természetes félszigetről, amelyet beépítettek az idők folyamán.

Másnap délben magyaros csirkeragulevest főzött Hajni, este pedig Adrian csillogtatta meg a szakácstudományát.

Timi erdélyi magyar családból származik, Adrian angol, és kb. 10 éve élnek Spanyolországban. Timi most várja második gyermeküket. Jó érzés hétről hétre megtapasztalni, hogy a vendégszeretet és a segíteni vágyás nem nemzeti hovatartozás kérdése :)

Következő állomásunk Cartagena volt. Itt egy régi kedves ismerősöm ikerlányai vártak minket. Még kamaszok viltak, amikor utoljára találkoztunk. Azóta maguk is anyukák lettek és spanyol földön telepedtek le. Mivel mindketten egyedül nevelik a fiaikat, együtt laknak. Noémi dolgozik, Ágnes jelenleg tanul, így ő jobban ráért megmutatni nekünk a várost. A 6 éves Viktor boldogan csatangolt velünk.

Este belecsöppentünk egy középkori vásári forgatagba. Erről képeket a FB-oldalamon találtok.

Másnap délután mindkét lány eljött velünk egy sétára. Cartagena arról nevezetes, hogy Hannibál itt vetette meg a lábát Európában, innen indult Róma ellen. Azon kívül innen származik az első tengeralattjáró tervezője. Ennek makettje az egyik körforgalmat díszíti.

Mindkét családnak köszönjük a meleg fogadtatást és a szíves vendéglátást. Örülünk, hogy a barátainknak mondhatunk benneteket! :)

Valenciában elidőztünk egy kicsit. Nehéz volt elszakadni a spanyol építészet fizikai törvényeket semmibe vévő, különleges építményeitől.

Aznap Gandiáig kellett eljutunk, ott sikerült szállást találnunk elfogadható áron. Utunk eseménytelen volt, leszámítva, hogy egyes szakaszokon az út széle tele volt üvegcserepekkel. Ezeket kerülgetve - 25 km/órás sebességgel - úgy éreztem magam,, mint Han Solo, amikor az Ezeréves Sólyommal bekerült egy aszteroidamezőbe és próbálta elkerülni az ütközést. Szerencsére megúsztuk defekt nélkül. Az út két oldalát továbbra is narancsligetek és mandarinültetvények szegélyezték. Szabályosan nyálcsíkot húztam magam után, akár a csiga, olyan kívánatosnak voltak a fényes, gömbölyű gyümölcsök. Nem lopni akartunk, csupán létesíteni, megértés-e már a szüretre :) Sokáig kellett várnunk, mert ami szép narancssárga volt, az kerítés mögül vigyorgott ránk, ami szabadon hozzáférhető volt, az viszont még zöld volt. Annál finomabbnak éreztük, amikor végre megkóstolhattunk egyet. 

Gandia egy szép kisváros. Szobánk egy magas ház 5. emeletén volt. Éjjel majd megfagytunk, mert alig 14 fok lehetett a szobában és jó spanyol szokás szerint csak egy lepedőt meg egy plédet adtak paplan helyett.

 Másnap Calpéba volt egy meghívásunk egy magyar család házába. Az utat hosszabb emelkedők jellemezték, eltűntek a narancsligetek, a tájat vöröses sziklák tarkították, néhol hatalmas kőbányákkal. Zsolték éppen Magyarországon időztek, így 2 barátjuk fogadott minket. Elemér lebicajozott velünk a tengerpartra és megmutatta a város látnivalóit. Minket leginkább a hatalmas siklatömb nyűgözött le.

Calpéból Alicantéba mentünk. Ez azt jelentette  hogy aznap elhagytuk Valencia tartományt és beléptünk Alicante tartományba. Útközben narancsok helyett - a változatosság kedvéért - citromligeteket láttunk, java részben még zöld gyümölcsökkel, melyeket érthető módon nem vágytunk megkóstolni :) Szállásunk gyönyörű helyen volt, kilátással a tengerre, ami kellemes meglepetésként ért minket, főleg hogy potom 2 euróval került többe, mint amennyit a legközelebbi kempingben kértek volna egy sátorhelyért 2 főre! Az már kevésbé tetszett, hogy a 3. emeletre fel kellett juttatni a bringákat is, mert a lépcsőházban nem maradhattak  Nem csoda, hogy miután felcuccoltunk nem volt kedvünk lemenni egy sétára sem. A pazar kilátás azonban kárpótolt a nehézségekért. Nem mellesleg az 5 szobás lakásban ez az egy szoba nézett a tengerre... 

Másnap 95 km várt ránk Punta Braváig, mivel meghívást kaptunk egy kedves erdélyi magyar fiatalasszonytól, Tímeától és angol férjétől, Adriántól. Hatalmas erejű szél fújt már kora reggel, és déltől még erősebbé lehetett számítani, ezért igyekeztünk minél előbb elindulni. Szegény Attila jól leizzadt, mire a bicajokat lecipelte. Még jó, hogy a csomagokat lifttel vittük le. 

A várost elhagy a szinte sík terepen tekerünk, ami szuper lett volna, ha nem kell folyamatosan birkózni a szembeszéllel, vagy ami még rosszabb, az oldalszéllel. Egy hosszabb szakaszon sólepárló mellett vitt az út. Sehol egy fa, egy nagyobb bokor, jobbra csak víz, balra sóhegyek, így védtelenül ki voltunk téve a szélnek, ami persze jobb oldalról fújt.

 Már csak alig 25 km-re voltunk a céltól, amikor Julcsi le akart téríteni minket a főútról, be a legközelebbi városba. A térkép szerint pár km után visszatértünk volna ugyanerre az útra. Nem értettük, mi értelme bemenni a városba. Tekintve, hogy Julcsi jó néhányszor rászedett már minket, ezúttal nem hallgattunk rá. Hiba volt! Az út hamarosan egy sávra szűkült (egy irányú lett) és felvitt egy felüljáróra, amelynek túloldalán beletorkollt az autópályába! Szerencsére a felüljáró tetejéről észrevettem az alján elhelyezett "autópálya kezdete" táblát, így azonnal leszállt k a biciklikről, megfordultunk és letoltuk őket odáig, ahol át tudtunk térni a visszafelé vezető sávba. Nem volt veszélytelen akció  hiszen az autók folyamatosan zúgtak el mellettünk. Persze már nem ijedtünk meg annyira, mint korábban az olasz autópályán, talán azért, mert most nem kilométereket kellett forgalommal szemben haladnunk, csak pár száz métert, vagy csak a rutin miatt :) 

A tengerpartra érve ismét többen megcsodálták a 2 Gepidát. Nem akarták elhinni, hogy simán lehet menni egy töltéssel több mint 100 km-t. Volt akit az lépett meg, hogy közel 2500 km alatt csupán egyetlen defektünk volt és még a külső gumikat sem kellett cserélni. Köszönjük, Gepida, hogy nem hagytál cserben minket egyszer sem! 

Zsókáéknál öt napig pihenhettünk, ami azért is különösen jólesett, mert eddig max. 1 pihenőnapot tartottunk hetente. Vendéglátóink saját készítésű háza Petresben áll, egy csöndes kis falucskában.

Zsóka édesanyja, Zsófika átadta nekünk a szobáját. Mivel a fiatalok egész nap dolgoznak, sok időt töltöttünk Zsófikával, aki igyekezett a kedvünkben járni. Esténként a kandalló tüzénél jókat beszélgettünk.

Ottlétünk alatt megtudtuk, hogy a spanyolok kicsit más napirend szerint élnek, mint amit megszoktunk. Reggel 8 körül kelnek, és egy kávéval-sütivel indítják a napot. Amit mi reggelinek hívunk, azt ők 11 óra tájban fogyasztják el, pl. tükörtojás, sült hús, baguett. Ilyen bőséges reggeli után nem csoda, ha csak 3-4 óra felé éheznek meg. Ekkor jön az ebéd, ami több fogásból áll. A vacsora persze szintén kitolódik, 9-11 között kerül rá sor. A szieszta szintén furcsa nekünk. 2 és 5 óra között megáll az élet, a legtöbb bolt bezár, csak a bevásárló központok vannak nyitva. 

Zsókáék kis étterme Port de Saguntóban van. Reggel 8-tól este 11-ig üzemel, egyedüliként a környéken, így többnyire teltházas. Amikor először étkeztünk ott, megismerhettük a spanyol ízvilágot.

Újdonság volt számunkra, hogy a menű 3 fogásból áll és olyan ízlésesen szolgálják fel, akár egy előkelő étteremben, csak éppen az ára sokkal kedvezőbb. Ezek ismeretében még érthetőbb a teltház. Csak ajánlani tudom a helyet mindenkinek, aki arra jár :)

Mi Zsóka és férje, Juan Carlos vendégei voltunk és úgy bántak velünk, mintha az angol királyi család sarjai lettünk volna. Lesték minden kívánságunkat. Amikor az egyik kis unoka születésnapját ünnepelték az étteremben, magától értetődő természetességgel minket is meghívtak, sőt ida is fuvaroztak.

Egyik nap letekertünk a tengerpartra és megnéztük a várost.

Az elutazásunk reggele minden képzeletet felülmúlt: Zsókáék elvittek minket az étterembe egy bőséges reggelire, és még útralavót is kaptunk, 2 hatalmas bocadillót, megpakolva minden földi jóval. Azt szokták erre mondani, hogy az anyukánk hasában sem volt ilyen jó dolgunk :)

Bár sokan írták a FB-on, hogy megérdemeltük ezt a pihenést, mi nem gondoljuk, hogy ez nekünk jár. Inkább Isten ajándékának tekintjük, nem csak a baráti fogadtatást, a pompázatos ellátást, amiben már többször részünk volt az elmúlt másfél hónap alatt. Sokkal inkább ajándéknak tekintjük azt a sok fantasztikus embert, akiket Isten az utunkba sodort. Megerősít minket abban, hogy igenis érdemes jót tenni, mert a jó jót vált ki az emberekből és terjed. Isten más módon is értésünkre adta már, hogy Neki tetsző, amit csinálunk. Egy útszakaszon pl. sorozatban találkoztunk az aszfalton ezzel a graffitivel:

Valencia - Gandia - Calpe - Alicante - Los Urrutias Cartagena - Almeria

Összesen: kb. 420 km

Vinarozból ismét napsütésben indulhattunk el. Következő úticélunk 133 km-re volt, így választhattunk: vagy megpróbáljuk egy nap alatt lezavarni, ami - tekintve az eddigi napi 80 km-es átlagunkat - elég esélytelennek tűnt, vagy megszállunk valahol félúton, ami a hideg miatt sátorban több mint merész vállalkozás lett volna, panzióban pedig drága. - Döntsük meg a napi rekordunkat! - vetette fel Attila, én meg rábólintottam, igaz, nem túl lelkesen.

Szélcsendben, ragyogó kék égbolt alatt azért megjön az ember kedve a tekeréshez. Costelló előtt volt pár meredekebb emelkedő, de nem tűntek vészesnek, mert hosszan elnyúltak, és nem is kanyarogtak annyira. Így nem volt olyan megerőltető a felfelé tekerés, a gurulásokat pedig kifejezetten élveztem. Végig csodaszép tájon haladtunk át, bár a tengertől távolabb.

Costelló határában Julcsi, az útvonaltervezőnk megint bekavart. Talán unalmasnak találta a sima, eseménytelen utat, vagy csak tréfás kedvében volt, nem tudom, de egyszer csak levitt minket az N340-es főútról. Hamarosan beértünk Nulesba, egy csöndes kisvárosba, ami teljesen kihaltnak hatott. Halottak napja Spanyolországban is ünnep, a főúton viszont nem nagyon vettük észre, hogy kisebb lett volna a forgalom. A GPS egyenesen egy építészetileg csodás, U-alakban épületekkel lezárt térre vitt minket, közepén szökőkúttal. Mivel padokat is láttunk, itt tartottunk egy hosszabb, 15 perces pihenőt. Körbesétáltunk, és meghökkenve fedeztük fel, hogy mind a tér, mind az egyik oldalsó utca neve MAJOR! Ha valaki nem tudná, párom neve Major Attila... nem mindennap fedez fel az ember róla elnevezett közterületeket külföldön :)

 Nules után Julcsi egy narancs-, majd egy mandarinültetvényre terelt minket. Végig aszfaltozott úton haladtunk, ezért nem fogtunk gyanút, még akkor sem, amikor hatalmas silók és gyárépületek között gurultunk. Már meg sem lepődtünk, amikor egy körforgalomnál hirtelen végetért az út, de a körforgalom összes leágazása! Karnyújtásnyira láttuk az N340-es utat, csak éppen a szalagkorlát túlsó oldalán, ahová a 2 megpakolt Gepidával esélytelen lett volna átmásznunk. Ekkor már 100 km körül jártunk, de különös módon még bírtam. Lenyűgöző látványt nyújtott a sok ezer narancsfa és mandarinfa, bár a gyümölcseik még zölden bújtak meg a levelek között, ágaik hajladoztak a bőséges termés súlya alatt. Elvétve mosolygott ránk néhány érett darab. Attila nem bírt ellenállni a kísértésnek, és leszakított egy mandarint, mert soha életünkben nem ettünk olyat, ami 10 másodperccel korábban még a fán csüngött. Mennyei íze volt és fantasztikusan lédús!

 Mire visszakeveredtünk a főútra, már tudtam, hogy nem fogom bírni a 133 km-t. Mivel következő vendéglátónk, Zsóka mondta, hogy ha a közelben járunk, bármikor felhívhatjuk és értünk jön, ráadásul elég nagy az autója, hogy a bringák is beférjenek, nem vártunk tovább. Persze nem ültünk tétlenül az útszélén, hanem tekertünk tovább. Gondoltuk, Zsóka úgyis felismer minket: 2 idióta magyar, felpakolt bringákkal, lógó nyelvvel nem mindennapi látvány!

És így végül sikerült megdönteni korábban felállított napi csúcsunkat (104 km-t), mert mire Zsóka ránk talált, a komputer mutatója 116,2 km-t mutatott. A jelek szerint a Gepida még bírta volna, sőt Attila is, én viszont már kidőltem. Zsókáról, a családjáról és a náluk töltött csodás napokról egy másik posztban olvashattok.

A hideg és az eső egy időre megfosztott minket a sátrazás élvezetétől. Barcelónai röpke városnézésünk alatt még sütött a nap, de aztán beborult, és jött az égi áldás.

Mivel 2 egymás utáni éjszakát ifjúsági szállásokon töltöttünk - az egyik nem éppen a nyugalom szigete volt, a másikban majd megfagytunk -, különösen hálásak voltunk egy kint élő erdélyi magyar család két éjszakára szóló meghívásáért. Az eső miatt vonatra szálltunk, ami két biciklivel elég macerás volt, ülőhelyről nem is álmodhattunk, így nemes egyszerűséggel letelepedtem a földre, Attila pedig végigállta az utat. 

 Olga a zuhogó esőben kijött elénk az állomásra a kislányával, és autójával haladt előttünk, mutatva a sötétben az utat. Finom gulyáslevessel készültek a fogadásunkra, mintha tudták volna, hogy leveshiányunk van. A déli népek nem nagyon esznek levest, így a vendéglőkben sem kapni. Egy otthonosan berendezett, saját fürdőszobával rendelkező szobát kaptunk, és hosszú idő óta először végre átaludtuk az éjszakát.

Délelőtt elállt az eső, a szél viszont feltámadt. Szerencsére nem mentünk tovább aznap, mert aligha tudtunk volna haladni. Viszont a városkában sétáltunk egy nagyot. Vinaroz a tengerparton fekszik. Varázslatos utcácskáival, templomaival, parti sétányával rögtön belopta magát a szívünkbe.

Olga dolgozott aznap, de munka után elvitt minket a szomszéd kisvárosba. Peniscola igazi gyöngyszem, amit kár lett volna kihagyni.

Elég későn értünk haza. Olga nekiállt elkészíteni a vacsorát - igazi spanyol ételt, fideát - én pedig ámulva figyeltem gyakorlott mozdulatait. Közben jót beszélgettünk. A 13 éves Ivett is végig velünk volt, mert másnap nem volt tanítás. Egyszer csak megkérdezte: - Margit, már tegnap még akartam kérdezni, de nem mertem... Amikor idegen embereknél szálltok meg, nem félsz, hogy bántanak vagy kirabolnak? Meghökkentett, hogy egy kamaszt ilyen gondolatok foglalkoztatnak. Habozás nélkül feleltem: - Tudod, aki befogad minket az otthonába, az csak jó ember lehet. Miért akarna ártani nekünk? Azonkívül mi nem vagyunk gazdagok, legfeljebb a ruháinkat tudnák ellopni. De ha valaki elveszi a bugyimat, biztos nagyobb szüksége van rá, mint nekem, hát hordja egészséggel! - tettem hozzá pajkosan rákacsintva. Azután komolyra fordítottam a szót. - Inkább az a csoda, hogy ők nem félnek tőlünk... , hogy ismeretlenül is megbíznak bennünk. Mi ezért nem teszünk különbséget arab, roma, kínai stb. emberek között, mert úgy véljük, csak jó és rossz ember létezik, ez pedig független a származástól. 

Még vacsora közben is el-eltűnődtem a kislány kérdésén, és reméltem, hogy a válaszommal sikerült rávilágítanom, milyen fontos megbízni az emberekben. Mindenesetre a szülei azzal, hogy befogadtak minket, jó példát mutattak neki :)

A vacsora egyébként pompás hangulatban zajlott. Én, aki eddig utáltam a tenger gyümölcseit, először csak illemből kóstoltam egy keveset mindenből: a fekete és fehér kagyló húsából, a polipból, a szépiából és a rákból, ám végül többször is szedtem, olyan finom volt.

Olga remek szakácsnő, a férje kitűnő vendéglátó, édesanyja pedig érdekes történeteket mesélt régi, romániai életükről. Más dolog olvasni Ceausescu rémuralmáról, a románok és magyarok közti megkülönböztetéséről, mint olyan ember szájából hallani, aki évtizedekig ott élt és megszenvedte a valóságot.

Hálásak vagyunk Istennek a jó emberekért és hogy utunk során mindennap tanulunk valamit! 

A googlemaps útvonaltervezője ismét megtréfált bennünket. Kezdek kételkedni abban, hogy a Google a barátom...

Reggel szokás szerint viszonylag simán indult a napunk, csak álmosan. Az éjszakát Gironában, egy gyönyörű katalán városkában töltöttük, egy kulturált ifjúsági szállóban. A vendégei sajnos közel sem voltak kultúrlények: éjféltől hajnalig zajongtak, ajtókat csapkodtak. Tapintat annyi szorult beléjük, mint egy méhecskébe!

Szóval reggel elindultunk aznapi úti célunk, Calella felé. Kb. 25 km-t megtettünk zavartalanul, jó tempóban. Egyszer csak az országút szélén ránk vigyorgott egy "kerékpárral behajtani tilos" tábla. Nem először találkoztunk ezzel a bosszantó jelenséggel, és gyanítom, hogy nem is utoljára: gyanútlanul gurulsz hosszú kilométereket egy forgalmas főúton, és hirtelen kitiltanak róla, minden előzetes figyelmeztetés nélkül  Ilyenkor két lehetőség közül választhatsz: vagy visszafordulsz,  és hagysz veszni több tíz kilométert, vagy rábízod magad Julcsira - így kereszteltük el a GPS-ünket. Ha az ember hónapokig kénytelen együtt élni egy ilyen okostojással, az már családtaggá válik, ezért keresztnév is megilleti :)

Julcsi talált számunkra egy másik utat, így nem kellett visszafordulnunk. Imába foglaltuk volna a software-fejlesztő nevét, ha ismerjük, így azonban Istennek rebegtünk el egy hálaimát. Igen ám, de hamarosan egy sárga agyaggal borított földúton találtuk magunkat.

A semmiből felbukkant egy biciklis úr, aki még angolul is tudott, és felajánlotta, hogy élvezet minket az N II-es főútig. Rábíztuk magunkat, remélve, hogy jobban járunk vele, mint Julcsival... Bár a földút olykor sártengerré vált, kanyargott, emelkedők és lejtők tarkítoták, a Gepidák állták a sarat - szó szerint - és mi is. Úgy 10 km után ismét aszfalt volt a lábunk, azaz a kerekeink alatt. A férfi itt elköszönt tőlünk, bizonygatva,  hogy 3 km múlva beérünk egy faluba, ahol egy körforgalomnál már tábla fogja mutatni, merre tovább.

Nos, ő sem volt tévedhetetlen... Alig tekerünk 2 km-t, az új aszfaltozású út nemes egyszerűséggel megszűnt! A végét betonkordon zárta le, mögötte egy újabb sárga agyagos út kanyargott.

Jobb ötlet híján átkínlódtuk a bicikliket a kordon túloldalára, és a megérzésünkre hagyatkozva elindultunk balra, át egy kis alagúton az autópálya alatt, majd szorosan mellette. Nem láttuk az út végét, de nem fordultunk vissza. És jól tettük. Belebotlottunk egy autósba, akitől megtudtuk, hogy pár száz méterre vagyunk a főúttól, ami Calellába visz, és az úr azt is elárulta, hol tudunk rákanyarodni.

Valódi megkönnyebbülés volt végre ismét a főúton haladni a célunk felé, feledve a kb. 15 km-es kitérőt, az elveszettség tehetetlen érzését, átadva magunkat a száguldás felszabadító örömének. Hálás voltam a hosszan tartó emelkedőkért, s az utánuk következő hosszú lejtőkért, és még a nagy forgalom sem zavart. Hogy mennyire boldog voltam, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy korábbi gurulási sebesség-rekordomat egymás után háromszor is megdöntöttem: 46,2 km/óra volt, ez lett először 47,4, majd 49,5, végül 50,2!

A nap fénypontja délután 3 óra tájban következett be, amikor 5 nap után újra megpillantottuk a tengert :) 

Barcelona - Amposta - Vinaros - Port de Sagunto - Valencia kb 370 km